Köves Slómó blogján megjelent egy írás[1], melyben a szerző, az EMIH vezető rabbija Auschwitzot, mint a modern zsidóság mai legitimizációs bázisát veszi górcső alá. Leírja, hogy Auschwitz, az idő előrehaladta folytán elhalványul, emléke „Nem része az újabban született generációk személyes neurózisának”. Konklúziójában kifejti, hogy  ami legitimitásunkat adhatja, egyedül a Tóra.

Noha végkövetkeztetésével, mint hívő zsidó, mélyen egyetértek, premisszáját hamisnak, tévesnek, megalapozatlannak tartom. Teszem ezt, mint hívő zsidó, mint rabbi.

Mivel tudom alátámasztani véleményemet? Rabbiként nem fordulhatok máshoz, mint a halácha mestereihez, a rabbik évezredes tudományához.

Köves maga is Purim történetéhez hasonlítja Auschwitzot. Induljunk ki mi is ebből.

Purim antihőse Hámán, az amalekita. Amálék népe a gonosz szinonimájává vált a zsidóságban, minden korban és helyen az ellenünk támadókat Amálék utódának nevezik. (Notabene, mivel ma e nép nem létezik, egyes modern kommentátorok a külső ellenség helyett a bennünk lévő negatívumokat említik Amálékként. E gondolatból aztán hosszas erkölcsi következtetéseket vonnak le.). Lássuk, mit mond a halácha az emlékezés és a legitimitás érvényességéről.

A Talmud Szanhedrin traktátus 20b lapján áll:

וכן היה רבי יהודה אומר: שלש מצות נצטוו ישראל בכניסתן לארץ: להעמיד להם מלך, ולהכרית זרעו של עמלק, ולבנות להם בית הבחירה

Rabbi Jehuda így mondta: három parancsolat lépett érvénybe, mikor Izrael elfoglalta az országot: királyt kellett állítani, elkellett pusztítani Amálék ivadékát és fel kellett építeni a Szentélyt.

A Sulchán Áruch Orách Chájjim traktátusa 685. bekezdés 7. paragrafusában áll:

י”א שפרשת זכור ופרשת פרה אדומה חייבים לקראם מדאורייתא, לפיכך בני הישובים שאין להם מנין צריכים לבא למקום שיש מנין בשבתות הללו כדי לשמוע פרשיות אלו שהם מדאורייתא

Vannak, akik szerint az emlékezés és a vörös tehén szakasza olvasási kötelezettségét a Tórából vezetik le, hiszen azokról a helyekről, ahol nincs minján, ezeken a szombatokon kötelesek olyan helyre menni, ahol van, hogy meghallgassák e részeket, melyek tórai szövegek.

Ugyane traktátus 146. bekezdés 2. paragrafusa kiemeli, hogy e részeket a nyilvános felolvasás során nagy figyelemmel kell kísérni.

A Rámbám Misne Torá Hilchot mláchim 5. fejezet 5. haláchájában leszögezi:

וכן מצות עשה לאבד זכר עמלק, שנאמר תמחה את זכר עמלק, ומצות עשה לזכור תמיד מעשיו הרעים ואריבתו, כדי לעורר איבתו, שנאמר זכור את אשר עשה לך עמלק, מפי השמועה למדו זכור בפה לא תשכח בלב, שאסור לשכוח איבתו ושנאתו

Tevőleges parancsolat elpusztítani Amálék emlékét, mert írva van: ”töröld el Amálék emlékét”. Ugyancsak tevőleges parancs állandóan emlékezni gonosz tetteire… mert tilos elfeledni szívből jövő gyűlölködését.

A Rámbám véleménye utat mutat. Ha egy múltbeli (és a Soá rettenetéhez nem mérhető) gyűlöletből elkövetett támadásra kötelező emlékezni, akkor a volumenében sokkal nagyobb, a történelemben egyedülálló genocídiumra [2]קל וחומר vonatkozik a parancs.

Köves így ír: „Csakhogy az idő feltartóztathatatlanul múlik! Auschwitz emléke halványul. A személyes trauma, a személyes érintettség fakul, a személyes emlékezet kulturális, majd történeti emlékezetté válik. Szép lassan Auschwitz elveszti központi szimbolikus, kulturális, legitimációs, történelemi formáló szerepét.”

Az idő valóban múlik. A zsidóság a szárnyaló idő ellenére a mai napig híven őrzi traumáinak és örömeinek emlékét. Elegendő itt a már említett Purim mellett csupán Tisó BöÁvra, a két jeruzsálemi Szentély pusztulásának mai napig gyásszal övezett emléknapjára utalni. Többek között e közös történelmi emlékezet tart meg bennünket. Meddig kell emlékezni?

Rabbi Mose ben Jáákov Széfer Micvot Gádol c. munkájában, a tiltó parancsolatokat felsoroló rész 126. pontjában írja:

ומצוה זו נוהגת לימות המשיח לאחר כיבוש הארץ, שנאמר והיה בהניח ה’ אלהיך לך וכו’ תמחה את זכר עמלק

Ez a parancs (mármint Amálék emlékének eltörlése F.R.) a honfoglalástól egészen a Messiás eljöveteléig érvényben van…

S hogy az emlékezés manifesztációja mennyire fontos, arra is van bizonyíték. Rabbi Slómó ben Áderet responsuma 14. levél 368. fejezetében írja:

גם לדברי חכמים שאומרים שאין מזכירין יציאת מצרים לימות המשיח, לא יתבטלו מצות הפסח והמצה ומניעת החמץ

A Bölcsek szavai szerint nem fogunk megemlékezni az egyiptomi kivonulásról a Messiás eljövetele után, de a Pészách parancsa, a mácá (kötelezettsége F.R.) és a cháméc megvonása nem szűnik meg.

Az Exodus tényére, ha nem is emlékezünk majd kötelességszerűen, de az Exodus folyományaként életbe lépett törvények örök életűek lesznek.

Az évezredeket átívelő, az örökkévalóságig tartó emlékezés fentiek szerint haláchikus parancs. Az elkövetkezőkben látni fogjuk, hogy az öröm emlékét miképp őrzi a zsidóság.

Izrael népének első nagy szabadságélménye vitathatatlanul az egyiptomi kivonulás volt. Imáinkban számtalan helyen fordul elő: זכר ליציאת מצרים, az egyiptomi kivonulás emlékére.

Mózes V. könyve 16. fejezet 3. versében áll:

למען תזכר את יום צאתך מארץ מצרים כל ימי חייך

Emlékezz meg az Egyiptomból való kijöveteledről életed minden napján

A zsidó ember kötelezettsége, hogy emlékezetébe idézze azt a jót, ami őseivel történt, s így saját életére is vonatkoztassa a reménységet. A rosszra és a jóra egyaránt emlékezni kell, a Tóra útmutatása alapján:

Mózes V. könyve 6 fejezet 21 versében áll:

עבדים היינו לפרעה במצרים ויוציאנו יקוק ממצרים ביד חזקה

Szolgái voltunk Fáraónak Egyiptomban, de kivezetett bennünket I.ten Egyiptomból erős kézzel

A szolgaság megaláztatásaira és a szabadság eufóriájára egyaránt emlékeznünk kell. A Midrás, a zsidó legendairodalom számtalan történettel színezi ki a szolgaságot, melyből kiviláglik, hogy az egyiptomiak célja a zsidók elpusztítása volt. Igaz, a Tóra maga is kimondja ezt.

Mózes II. könyve 1. fejezet 16. versében áll:

ויאמר בילדכן את העבריות וראיתן על האבנים אם בן הוא והמתן אתו ואם בת היא וחיה

És mondta (Fáraó a bábáknak F.R.): mikor szülnek a héber nők, tekintsetek a szülőkőre: ha fiú, öljétek meg, ha lány, hagyjátok életben.

Ugyane fejezet 22. verse így ír:

 ויצו פרעה לכל עמו לאמר כל הבן הילוד היארה תשליכהו וכל הבת תחיון

És megparancsolta Fáraó egész népének, mondván: minden születendő fiúgyermeket vessetek a folyóba, de a lányokat hagyjátok életben.

Talán nem erőltetett a párhuzam Egyiptom és az Exodus örök emléke, valamint a náci-nyilas terror szolgasága és a szovjet-amerikai felszabadítás katarzisa között e mondatok tükrében.

A Talmud Pszáchim traktátus 116b lapján olvassuk:

בכל דור ודור חייב אדם לראות את עצמו כאילו הוא יצא ממצרים

Minden nemzedékben köteles az ember úgy tekintenie magát, mint aki személyesen vonult ki Egyiptomból.

A Talmud másképpen fogalmaz, mint a fent idézett Mose ben Jáákov, de ugyanaz a cél vezérli: örök időkig való emlékezés.

Még egy, látszólag nem idevágó gondolat. A Harmadik Szentély-beli I.tenszolgálat majdani legitimitását többek között az adja, hogy évezredek alatt sem felejtettük el a régi ritust. Nem csupán a Talmud fóliánsaiban, de a mindennapi reggeli ima kereteiben (קרבנות) is felidézzük, mi és hogyan zajlott.

Quod erat demonstrandum: az emlékezés konzisztens és elengedhetetlen része a zsidó életnek. Legyen az tragédia vagy öröm, a zsidóság kollektív emlékezete nem engedi a történelem eseményeit kihullani az idő rostáján.

 

[1] http://slomo.blog.hu/2016/05/29/a_biblia_nepenek_nincs_szuksege_auschwitzra

[2] mennyivel inkább

Reklámok