Nomen est omen, a név meghatározza az embert, tartja a régi mondás, mely Plautus egyik színműve szállóigéjének parafrázisa.

Hetiszakaszunk, mely Mózes II. Könyvének első szidrája, így kezdődik:

ואלה שמות בני ישראל הבאים מצרימה את יעקב איש וביתו באו

És ezek Izrael fiainak nevei, kik Jákobbal Egyiptomba jöttek, mindenki a családjával jött.

Innen kezdve felsorolja a szöveg Jákob fiait. A szidra egyébként is tele van nevekkel, de mégis nagyon sok anonim, de fontos szereplő bukkan fel. Lássunk egy-két példát:

Rögtön a hetiszakasz elején új fáraóról értesülünk, de nem tudjuk, ki ő. Igaz, az előzőnek sem tudtuk meg a nevét. Ugyanakkor Fáraó rendelkezése nyomán megtudjuk két (igaz, fontos) mellékszereplő nevét, a héber bábákét: Sifra és Pua. Feltűnő, hogy az egyik legfontosabb figura nevét nem említi meg a Tóra, csak címével jelöli meg.

Majd két, Lévi házából származó zsidó frigyéről értesülünk, de itt még nem tudjuk, kik is ők. Névtelenek.

Később a Fáraó névtelen lánya megmenti e zsidó pár kisbabáját, akinek nevet ad: Mózes. Újabb furcsaság: az a nő, aki közvetlenül hozzájárul a zsidók Egyiptomból való megszabadulásához, névtelen marad, de a zsidóság legnagyszerűbb alakját ő nevezi el. A kisfiú szintén névtelen nővére hoz dajkát a gyermeknek.

Az égő csipkebokornál megjelenik Mózesnek az előtte még anonim I.ten, s mikor Mózes a nevét kérdi, elhangzik a legrejtélyesebb önmeghatározás:

אהיה אשר אהיה

Vagyok, aki vagyok.

Sok tanulságot vonhatunk le a fentiekből.

A hatalom képviselőinek nem kell tudni a nevét. A hatalom önmagát nevesíti, birtokosai gyakran változnak és változhatnak, énjüket az határozza meg, hogy miként is élnek vagy élnek vissza a reájuk bízott erővel. A despoták, azok, kik erejüket mások ellen fordítják, nem érdemesek arra, hogy nevüket feljegyezze az utókor. Ám azok, kik szembe mernek szegülni embertelen rendeletekkel, kik megtagadnak gyilkos parancsokat, hősök. Reájuk mindig emlékezni kell, nevük nem merülhet feledésbe.

Ugyancsak érdemtelenek azok, kiknek nincs több, csupán egy jótettük, s azt is pillanatnyi szeszélyből, vagy a véletlenek összjátéka következtében cselekedték meg. Fáraó leánya minden nap megmenthetett volna egy-egy gyermeket, ám nem tette. Egyetlen tettét örökíti meg a Tóra, s elismerésül, hogy jókor jót cselekedett, -apjával ellentétben- az ő vélhetően elkövetett kegyetlenségeit nem említi meg.

Mózes szüleit itt nem nevesíti a Tóra. Egyszerű emberek, semmi kiemelkedőt nem tettek. Az ő gyermekük lesz a legnagyobb zsidó. Tudtunkra adja az Írás: mindegy, ki honnan jön. Nem a származás a fontos, mikor a tehetséget ki kell bontakoztatni, nem a családra kell tekintettel lenni, ha meg kell ítélni egy embert. Ki-ki a maga erejéből és tehetségéből gazdálkodik, a benne szunnyadó pozitívumokat kell kiaknáznia, ha nyomot akar hagyni a világban.

Ám a legnyugtalanítóbb I.ten öndefiníciója: vagyok, aki vagyok.

Ezzel mit mond?

Tengernyi az ide vonatkozó kommentár. Minden korban újabb és újabb értelmet nyert e három szó, I.ten önmagára vonatkozó legtömörebb kinyilatkoztatása.

Tanít bennünket, nem csak törvényeivel, de szavaival is. Mondhatta volna Mózesnek, hogy Ő az ősatyák I.tene, hivatkozhatott volna a teremtés művére, említhetett volna konkrét nevet. Nem ért volna semmit. Az elnyomatás zsidóit nem érdekelte volna, ki az az I.ten, aki kiválasztotta Ábrahámot. Nem segített volna rajtuk, hogy tudják, az szólt Mózeshez, ki az eget és földet alkotta. Ettől még rabszolgák maradnak.

I.ten így szólt: tetteimből tudjátok meg, ki vagyok. Érettetek teszek mindent, erőmet, hatalmamat, szeretetemet ezekből tapasztaljátok meg, a nevem csak ezután lesz fontos.

I.ten tanít bennünket: nomen est not omen, a név nem határoz meg semmit, épp ellenkezőleg. Nevünket, jó vagy rossz hírünket és emlékezetünket tetteink határozzák meg. Káinnak mondotta: ha jót teszel, felemelkedsz. Itt érteti meg velünk: még az ember nevet is ki kell érdemelnünk, s csak a jócselekedeteink jutalmául emlegetik majd nevünket szeretettel, akár évszázadok múltán is.

Reklámok