ויהי בשלח פרעה את־העם ולא־נחם אלקים דרך ארץ פלשתים כי קרוב הוא כי אמר אלקים פן־ינחם העם בראתם מלחמה ושבו מצרימה׃

És mikor elbocsátotta Fáraó a népet, I.ten nem vezette őket keresztül a filiszteusok földjén, pedig az volt a rövid út, mert úgy gondolta I.ten, nehogy háborút lásson a nép, mert akkor visszatér Egyiptomba.

Érthető gondolatmenet. Izrael Egyiptomban elnyomott, akaratától és lelkierejétől megfosztott, gyenge hitű tömeggé vált. Mózes színre lépésekor (és mint látni fogjuk, a továbbiakban is sokszor) tanújelét adta fásult hitetlenségének. Már nem bíztak a csodában sem. Hol volt már az ábrahami harciasság, mely győztes királyok ellen vonult, csak hogy kiszabadítsa Lótot? Rég eltűnt Jákob angyal elleni küzdőszelleme. Egy ilyen népnek tényleg nem kell háborút látnia, főként nem szabad részt vennie benne. A beidegződések, a reflexek nem teszik győztessé, saját erejéből nem képes megvédeni magát.

És ennek ellenére, a kivonuló izraeliták nem sokkal az Exodus csodája után csatával néztek szembe. Egyiptom teljes hadereje ellenük vonult. Hiába tudatja a szöveg, hogy fegyveresen vonultak ki, a fegyver nem edzette meg a szívüket, a harckészültséghez kevés volt. Mózesnek kell erősítenie őket:

יקוק ילחם לכם ואתם תחרישון

I.ten harcol érettetek, ti hallgassatok!

Végigkísérte a negyvenéves pusztai vándorlást a háború. Amálék, Midján, a két nagy ellenség már a honfoglalás előtt fegyveres konfliktusba keveredett az éppen ocsúdó Izraellel.

Még vándoroltak, mikor már készülniük kellett a honfoglalásra. Tudták, ez sem megy másképp, csak harccal, vérrel és emberéletek árán. Mózes jó előre felkészítette őket, lelkesítette a  népet a tejjel-mézzel folyó ország ígéretével, I.ten óvó kezével, ugyanakkor fellebbentette előttük a harcokat rejtő jövő fátylát is. Nem titkolta, hogy nehéz időszak vár a Kánaánba bevonuló népre. Mikor Menásse, Ruben és Gád nem akart átkelni a Jordánon, szavukat vette, hogy a letelepedés engedélyéért cserébe részt vesznek majd a honfoglaló harcokban.

A harc, a csata, a vérontás: ez volt Izrael valósága az Exodus után. Egyiptom megalázott, megtört, de paradox módon védelmet is nyújtott. Most fel kellett nőnie az “elsőszülött fiúnak”, a népnek. Az évezredes karrier előtt álló Izraelnek nehéz leckét kellett megtanulnia: ki kellett állnia magáért, csak önmagára számíthatott. Ha nem tudott boldogulni tárgyalással, meggyőzéssel, akkor bizony a kardhoz kellett nyúlnia.

Túl korán látott túl sok erőszakot. A kezdet kezdetén megtapasztalta a folytonos életveszélyt, megízlelte a háborúk keserűségét. Megtanulta, hogy a szabadság olyan adomány, melyet nem elég megkapni, de minden eszközzel meg is kell tudni védeni.

Talán innen ered a követő évezredek leghőbb zsidó vágya. Talán a korai megpróbáltatások nyitották fel Izrael szemét, s tanították meg az egyetlen, mindent felölelő áldásra: a béke áldására. Az Exodus nem csupán néppé tette Izraelt, de az azt követő évtizedek háborúra kész, de mindenekfelett békét kereső és békével megáldódni vágyó nemzetet kovácsoltak belőle. A kezdetek ihlették a papi áldás ma is élő és érvényes legszebb és legszentebb óhaját: I.ten adjon tenéked békességet!

Reklámok