Kevés olyan foglalatosság van, melyet annyi legenda, titokzatosság és misztikum övez, mint a kémek világa. Könyvek, filmek, elbeszélések megszámlálhatatlan sokasága mesél e romantikusnak tűnő, ámde veszélyekkel és akár halállal járó világról. 

Ki ne ismerné egy-egy világhírűvé lett kém nevét? Mata Hari, Ábel ezredes, Dóra, Kim Philby, hogy csak az utóbbi mintegy száz esztendő nevesebbjeit említsük. James Bond vagy Stirlitz, a fantázia szülte kémek mind egyfajta romantikát sugároznak, s mi, az olvasók-nézők szívesen azonosulunk a jó oldalon álló, bátor és a veszéllyel mit sem törődő hősökkel. 

De ilyen széles körben ismerik-e például Náchbi vagy Pálti nevét? A válasz valószínűleg az, hogy nem. Pedig a világ legolvasottabb könyvében áll a nevük és történetük: a Bibliában.

E heti olvasmányunk sorolja el a kémek történetét, köztük a fenti kettőt, kiket Mózes küld az Ígéret Földjére, hogy a honfoglalásra megfelelően fel tudjanak készülni. A kémek visszatérnek, s a felfokozott várakozást letörve, rossz hírét keltik az országnak. A nép elcsügged, majdhogynem fellázad, s ennek következtében negyven év vándorlásra ítélik önmagukat, mindaddig, míg az egyiptomi kivonulás utolsó tanúi is el nem távoznak az öröklétbe. 

Mit tettek ezek az emberek, hogy ilyen rettenetes büntetést hoztak a népre? Mit tett a nép, hogy így kellett bűnhődniük? 

A kémek látszólag semmi egyebet nem tettek, mint teljesítették küldetésüket. Beszámoltak csupán arról, amit láttak. S itt a válasz a Mit tettek? kérdésre. Amit láttak, azt nem tudták objektíven szemlélni. Prejudikáltak, önnön benső félelmeiket vetítették ki az országra, s ezért hangozhatott el a nép sorsát megpecsételő kémjelentés: 

לֹ֥א נוּכַ֖ל לַעֲל֣וֹת אֶל־הָעָ֑ם כִּֽי־חָזָ֥ק ה֖וּא מִמֶּֽנּוּ

Nem mehetünk fel (az országba) ehhez a néphez, mert erősebbek, mint mi!

Gyengének és elesettnek hitték magukat. Gyengévé és elesetté is tették önnönmagukat, mert önbizalom híján a legerősebb hadsereg sem képes győzelmet aratni. Tévedtek, mikor úgy vélték, majd lesznek más küldöttek, akik majd biztatóbb híreket hoznak. Nem voltak. Egy nép sorsa volt a kezükben, s egy rossz döntéssel, saját gyávaságukkal egy teljes nemzet életcélját -az Ígéret Földjére való bevonulást-  tették lehetetlenné.

S a nép hitt nekik. Hitt, hiszen כֹּ֖ל נָשִׂ֥יא, valamennyien főemberek voltak. Valamilyen oknál fogva elértek egy rangot, kivívták a nép bizalmát. Természetes, hogy a beszámolóban nem kételkedtek, s természetes az is, hogy megrettentek, elcsüggedtek, s ennek hangot is adtak. Egyetlen dolgot nem éreztek, s ez adta a következő nemzedék kezébe a honfoglalást: hitet, bizalmat I.tenben. A kishitűség, az önbizalomhiány átvétele és az önmaguk annak való átadása  megpecsételte sorsukat. 

Mi minden szombat reggel mondjuk: לָא עַל אֱנָשׁ רָחִיצְנָא, nem az emberben bízunk, hanem az Ég I.tenében. A kémek és a nép példája intő jel: higgyünk mindig magunkban, ismerjük fel erősségeinket, s használjuk is azokat. S ha kis segítségre van szükségünk nemes céljaink eléréséhez, bízzunk I.ten szerető segítségében. Sosem küzdünk a jó ügyekért egyedül, Vele mindig ketten vagyunk!