A kellemes illat

Elkezdjük Mózes III. Könyvének, Vájikrónak olvasását a héten. Ez a könyv a közepe a Tórának, tradicionálisan ezzel kezdik a kisgyermekek oktatását a vallásos iskolákban.

A Tóra cselekményekben legszegényebb, ugyanakkor a rituális törvényekben leggazdagabb könyve ez. megismerkedünk az áldozati rendekkel, a vallásos zsidó számára fogyasztásra alkalmas és alkalmatlan állatokkal, a különféle fertőző betegségekkel és a belőlük való megtisztulással. Ám e könyv középpontja Ködajsim hetiszakasza, olyan törvények gyűjteménye, melyek az általános erkölcs, szűkebben a zsidó filozófia pilléreként szolgálnak.

Hetiszakaszunk az áldozatokkal foglalkozik. Vétek- és bűnáldozatok, szándékosan vagy véletlen folytán elkövetett törvényszegések miatti  bocsánatkérés az Ö.valótól.

Az áldozatok mintegy azonos forgatókönyv szerint zajlottak. Az áldozati állatot levágták, és egyes részeit vagy az egészet elégették az oltáron, רֵֽיחַ־נִיחֹ֖חַ לַיקְוָ֑קְ, “kellemes illatul az Ö.valónak”.

Több zavaró kérdés is felmerül az áldozatok kapcsán, mai felfogásunk szerint. Az első máris az, hogy miért kellett egy állatot feláldozni? Erre még viszonylag könnyen tudunk válaszolni: tekintve, hogy a bibliai korban egy állat (ráadásul hibátlan, egészséges állat) értéke igen magas volt, így annak feláldozása a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt komoly áldozatot jelentett.

Komolyabb kérdés azonban az antropomorfizmus, a “kellemes illat”. Az állatok egy részét szőrőstől-bőrőstől elégették. I.ten valóban kedvét lelte az égő hús szagában?

Erre a kérdésre több válasz is adható. Valamennyien álltuk már körül a grillsütőt, vagy léptünk be a konyhába, miközben sült a hús. Éreztük annak bódító illatát, s nincs okunk feltételezni, hogy amennyiben nekünk kellemes volt a beszippantott illat, melyről tudtuk, hogy a számunkra készülő ételből árad, akkor I.tennek ne lett volna kellemes a számára feláldozott állat illata.

Persze ez nem komoly válasz. Ez, mint Jochánán Ben Zákkáj tanítványai mondották egykor mesterüknek, csupán a kérdés elütése egy törött szalmaszállal. Mi akkor a komoly, az igazinak tűnő (hiszen az igazat csak sejtjük, tudója egyedül I.ten) válasz?

Az égő áldozat füstje felszállt az égbe. A füstoszlop mintegy függőleges hidat képezett föld és ég között. Az áldozat összekötötte az emberi világot az i.tenivel, kapcsolatot teremtett a vétkező ember és a megbocsátó I.ten között. Mind I.ten, mind pedig az ember számára látható volt e kapocs. Ez volt “kellemes” I.tennek.

Az illatot nem szabad szó szerint értenünk. Miképpen a szem számára láthatatlan, úgy e szó jelentés is valamiféle láthatatlan dolgot takar, melyet egyedül I.ten lát és érez. Mikor felszállt az áldozat füstje, I.ten tudta, hogy az azt bemutató ember komoly változáson ment keresztül. Az áldozat csupán fizikai megjelenítése volt a lelki átalakulásnak, a spirituális megtisztulásnak. Mikor az áldozatot hozó rápillantott a füstre, s nem annak értéke, hanem az általa elnyert engesztelés járt a fejében, akkor szállt magasba az illat, a gondolat, a lelki változás, az ember megjavulásának abban a pillanatban csak I.ten által érezhető illata.

Nekünk nincsenek állataink. Nincs Szentély és nincs oltár sem. Van azonban lelkünk, vannak vétkeink. Ha ezeket szívből megbánjuk, s önmagunk jobbá tétele végett képesek vagyunk akár áldozatokat is hozni, I.ten ugyanúgy érzi a “kellemes illatot”, és megnyilvánul rajtunk szerető megbocsátása.

Reklámok

Ami látható – és ami nem

אֵ֣לֶּה פְקוּדֵ֤י הַמִּשְׁכָּן֙ מִשְׁכַּ֣ן הָעֵדֻ֔ת אֲשֶׁ֥ר פֻּקַּ֖ד עַל־פִּ֣י מֹשֶׁ֑ה

Ez a Szentély, a Tanúbizonyság Szentélyének elszámolása. Mózes számolt el vele…

Mózes nem csupán szavaival tanított. Mikor olvassuk könyveit, sokszor bukkanunk az i.teni parancsra: “Szólj Izrael fiaihoz…”, és következik mindaz, mit Mózes parancsba ad a népnek. Le is írta, nehogy öröklétbe távozása után feledésbe merüljön mindaz, mit I.ten szándéka szerint örökérvényűnek tartott; hogy a történelem során számtalanszor megtapasztalt eltévelyedések dacára is visszatalálhasson Izrael a mózesi útra. Kiváló munkát végzett, hiszen Tórája ma is élő, szava frissek, s minden alkalommal, mikor búvárkodunk benne, új és érvényes tanításokat fedezünk fel.

Így van ez e heti olvasmányunkkal is. A szidra első versében furcsa, már-már zavaró kifejezésre bukkanunk: Mózes elszámol.

Feltétlen tekintélyű vezető. I.ten szemtől-szembe beszél vele. Az Exodust megelőzően, a kivonulás során végig, és az aranyborjú esetében is bizonyítékát adta népe iránti önfeláldozó szeretetének és elkötelezettségének.

Miért kell elszámolnia? Nem bíznak talán benne? Megrendült tán az önmagában való hite?

A jeruzsálemi Szentélyben két kiemelt család biztosította egyes kegyszerek esetében az utánpótlást. Az Avtinosz család birtokában volt a füstölögtetőszer összetételének pontos receptje, ők állították elő generációkon keresztül a nélkülözhetetlen áldozati szert.

Ugyancsak kiemelt helyen említi a Talmud a Garmu családot. Ők voltak azok, akik a színkenyereket készítették el. Ezek a hétről-hétre cserélendő kenyerek a Szentélyben a mindennapi kenyeret szimbolizálták, s szentélybeli állandó jelenlétük mintegy biztosítéka volt annak, hogy a zsidó házak sosem fogynak ki a kenyérből.

Mindkét család féltve őrizte az általuk készítendő szentélybeli szükségletek elkészítésének titkát. Ők maguk ezt azzal indokolták, hogy a művelet nagy szakértelmet igényel, s féltve a szerek megfelelőségét, nem adják át készítésük titkait kívülállónak. A Talmud ezért meg is rója őket.

Ugyanakkor dicséretet is kapnak. Elbeszéli ugyanis a Talmud, hogy az Avtinász család hölgytagjai sosem használtak illatszereket, s a Garmu család asztalára sosem kerülhetett sütemény vagy sült kenyér. Ezzel a két család elkerülte annak a látszatát is, hogy a Szentély céljaira adott javakat saját hasznukra fordították volna.

A zavaró kifejezést nem véletlenül használja tehát Mózes. Tudja, hogy a látszat milyen fontos, tudja, hogy egy félreérthető helyzetből elindul egy szóbeszéd, s végül a pletyka rágalommá terebélyesedik, mely tönkreteszi nemcsak alanyát, de a magát a pletykálkodót is.

לֹא־תֵלֵ֤ךְ רָכִיל֙ בְּעַמֶּ֔יךָ

Ne rágalmazz senkit! Ezt parancsba adja, leírja a könyvében. Ugyanakkor -jó mesterként- megmutatja, személyes példával áll elő, hogy miként lehet és kell gátat szabni, csírájában elfojtani a mindenkire nézve mérgező rosszindulatú mendemondáknak.

Mikor cselekszünk, éljük az életünket, azt úgy kell tennünk -mondja szavak nélkül Mózes-, hogy senki ne tudja a legártóbb szándékkal sem beszennyezni nevünket pletykával, rágalommal. Ügyelnünk kell, hogy amit mondunk, s amit teszünk, azok összhangban legyenek, hogy akik reánk tekintenek, a követendő példát, s ne a rossz hír keltésének lehetőségét lássák bennünk.

A tűz békéje

לא־תבערו אש בכל משבתיכם ביום השבת

Bárhol is laktok, szombaton ne gyújtsatok tüzet!

Hetiszakaszunk, Vájákhél azon kevés konkrét munkát említi, melyet a Tóra felsorol, mint szombaton tiltott tevékenységet. Ugyanakkor Bölcseink -szintén a szidrára alapozva- 39 főmunkálatot állapítanak meg a Talmud Sábát traktátusában, melyek szombaton tilosak.

Kiindulópontjuk az volt, hogy mindazon munkálatok, melyet a pusztai szentély építésekor végeztek, beletartoznak a tilalmas kategóriába. A hagyomány úgy véli, hogy szombaton nem építették a Szentélyt, s többek között e hagyomány nyomán alakították ki Bölcseink véleményüket, s állapították meg a szombaton tiltott munkaféléket.

A Tóra viszonylag kevés munkát sorol fel. Ezek egyike a tűzgyújtás. ma, mikor egy kattintással lángra lobban az öngyújtó vagy a gáztűzhely gázrózsája, nehezen értjük, miért is e tilalom.

Háromezer esztendővel ezelőtt, mikor a tórai szöveg keletkezett, még mások voltak a viszonyok. A tűz csiholása kövekkel vagy fa sodrásával történt, s ez bizony komoly fizikai erőkifejtést igényelt. A pihenés, a nyugalom napjával összeegyeztethetetlen, hogy az ember megerőltető munkát végezzen. I.ten maga hat napon át teremtette a világot, s a hetediken megpihent.

Olyan megerőltető volt számára a teremtés aktusa, hogy egy teljes napon át kellett kipihennie magát? Ő nem is végzett fizikai munkát: szólt, és meglett. Kérdezhetjük, mi ez a nagy felhajtás akkor, miért kell nekünk egy napra kivonni magunkat a munka világából?

A zsidóság gyakorlati vallás. Majdnem mindennek, ami számunkra engedélyezett vagy tilos, elméleti oka van ugyan, ám a parancsolatok aktív megcselekedésével leszünk gyakorló zsidók. I.ten nem azért pihent meg a hetedik napon, mert belefáradt a teremtésbe. Azt akarta, hogy mi, akiknek szent a szombati pihenőnap, átérezzük, mit is jelent hat napon át alkotni, munkálkodni. A szombati pihenőnappal, melyet hétről-hétre lelkiismeretesen megtartunk, נעשה שותף להקדוש ברוך הוא במעשה בראשית, magunk is alkotótársává válunk az Ö.valónak a teremtés művében.  A pihenőnapon való visszatekintés az elmúlt hétre fedi fel, mit is végeztünk hat nap alatt.

Egyetlen kérdés maradt. Miért épp a tűzgyújtás tilalmát említi explicit módon a Tóra?

A választ a szombati köszöntés adja meg. שבת שלום, békés szombatot kívánunk egymásnak sábeszkor.

A tűz, melyet meggyújtanunk tilos szombat napján, nem csupán fizikai láng.  לא־תבערו אש, ne lobbanjon fel a láng. A fizikai láng elemészt, semmivé hamvasztja a tárgyakat. Ám van egy másik láng, mely ugyanúgy éget, ugyanúgy pusztít, semmivé tesz: a harag lángja. Mikor fellobban bennünk, elemészti lelkünk egy darabkáját, s megégeti haragunk tárgyát, a másik embert is. E láng fellobbantásának tilalma tán még erősebb, mint a fizikai tűz meggyújtásának eltiltása. A harag, a düh nem egy embert tesz áldozattá, s -ellentétben egy leégett házzal- e pusztítást nem lehet semmissé tenni, az okozott kárt nem tudjuk meg nem történtté varázsolni. Ne gyújtsatok tüzet! bárcsak kialudna lelkünkben a harag lángja nem pusztán sábeszkor, de tudnánk békességben, szeretetben élni minden napunkon!

Harag? Düh? Fájdalom?

וַֽיְהִ֗י כַּאֲשֶׁ֤ר קָרַב֙ אֶל־הַֽמַּחֲנֶ֔ה וַיַּ֥רְא אֶת־הָעֵ֖גֶל וּמְחֹלֹ֑ת וַיִּֽחַר־אַ֣ף מֹשֶׁ֗ה וַיַּשְׁלֵ֤ךְ מידו אֶת־הַלֻּחֹ֔ת וַיְשַׁבֵּ֥ר אֹתָ֖ם תַּ֥חַת הָהָֽר

Mikor közel ért a táborhoz, meglátta a borjút és a körtáncot. Haragra gerjedt Mózes, elhajította a táblákat, s összetörte azokat a hegy lábánál.

Katartikus pillanatok után tragikus események. A Kinyilatkoztatás magasztossága és unikalitása sem volt elegendő, hogy a Mózes által magukra hagyott izraeliták ne térjenek le máris I.ten útjáról, és ne állítsanak fel egy aranyborjút, melyet körtánccal, tivornyával ünnepeltek.

Mózes haragja érthető. De a táblák… Azok I.ten szavai, I.ten írásával. Miért nem hagyta azokat egyszerűen fenn a hegyen? Miért törte össze?

Nehéz elhinni, hogy egy olyan nagyformátumú ember, mint Majse Rábbénu, Mózes Mesterünk, elveszíti tettei fölött az uralmat. Valami van a mélyben, valami rejtett, lelki indoka lehetett e cselekedetének.

Sok magyarázat létezik. Van, aki szerint valóban a harag vezérelte, egyszerűen elvesztette az önuralmát. Más kommentár azt mondja: A táblákon szerepelt a bálványimádás tilalma. Mózes összetörte, hogy se a zsidókat, se I.tent ne emlékeztesse e súlyos bűnre, ezzel is népét védve. Megint más szerint Mózes e drámai tettől remélte, hogy a nép magához tér, és megbánja bűneit.

Vizsgáljuk meg kissé alaposabban a szövegből kiolvasható eseménysort. A nép -mivel Mózes késlekedik a hegyről való visszatéréssel-, úgy dönt, hogy egy látható vezért állít magának.

וַיַּ֣רְא הָעָ֔ם כִּֽי־בֹשֵׁ֥שׁ מֹשֶׁ֖ה לָרֶ֣דֶת מִן־הָהָ֑ר וַיִּקָּהֵ֨ל הָעָ֜ם עַֽל־אַהֲרֹ֗ן וַיֹּאמְר֤וּ אֵלָיו֙ ק֣וּם ׀ עֲשֵׂה־לָ֣נוּ אֱלֹהִ֗ים אֲשֶׁ֤ר יֵֽלְכוּ֙ לְפָנֵ֔ינוּ כִּי־זֶ֣ה ׀ מֹשֶׁ֣ה הָאִ֗ישׁ אֲשֶׁ֤ר הֶֽעֱלָ֙נוּ֙ מֵאֶ֣רֶץ מִצְרַ֔יִם לֹ֥א יָדַ֖עְנוּ מֶה־הָ֥יָה לֽוֹ׃

Mikor látta  nép, hogy Mózes késve jön le a hegyről, Áron köré gyűltek, és azt mondták: kelj fel, csinálj nekünk Elajhim-ot, aki előttünk jár, mert a Mózes nevű férfivel, aki felhozott minket Egyiptomból, nem tudjuk, mi történt.

Láttuk már a Tóra más helyein, hogy az Elajkim szó nem csupán I.ten neve, de szerepel nemesember, vezér, bíró értelemben is. A konnotációból ez esetben egyértelműen kiderül, hogy a nép eredetileg nem istenséget állított magának, csupán egy Mózest helyettesítő vezérfigurát. Mózes nem is ezen gerjedt haragra.

Mikor lejött a hegyről, rettenetes, ismerős kép tárult elé. Egyiptom animista világában az Ápisz-bika a termékenység szimbóluma, Ozirisz istenség élő jelképe volt.

Mózes a bikát körültáncoló, tivornyázó tömeg láttán mintegy visszarévedt az egyiptomi mindennapokba. Ott látott ilyen ünneplést, ott volt az élet része az állatot ábrázoló szobor körüli féktelen erkölcstelenkedés.

Nem haragjában törte össze a táblákat, nem. Mózes elkeseredett, mert azt látta, hogy a nép visszatért lelkében Egyiptomba, hogy nem tudta széttépni azt a köteléket, mely gúzsba kötötte testét és szellemét. Elkeseredett, mert azt hitte, hiába volt minden, hiába az Exodus, a Kinyilatkoztatás, a csodák, I.ten óvó gondoskodása, a nép megragadt a szellemi mocsárban. A kétségbeesett, csalódott ember volt az, aki enerváltan földre ejtette a táblákat.

Végső soron e táblák megsemmisülése nem Mózes bűne. A nép, “az istenadta nép” türelmetlensége, meggondolatlansága, kishitűsége volt az, ami megsemmisítette az i.teni írást.

Ezért kell mindig meggondoltan, körültekintően cselekednünk. Nem tudhatjuk, hogy elhamarkodott tetteink milyen következményekkel járnak, milyen magasztos, nemes dolgokat, eszméket tiprunk velük sárba. Mint láttuk, az ember képes megsemmisíteni még az i.tenit is, legyünk hát óvatosak!

Ruha teszi…

וְעָשִׂ֥יתָ בִגְדֵי־קֹ֖דֶשׁ לְאַהֲרֹ֣ן אָחִ֑יךָ לְכָב֖וֹד וּלְתִפְאָֽרֶת

És készíts szent öltözéket Áronnak, bátyádnak, tiszteletből és ékességből.

Hetiszakaszunk, Töcáve, olyan részletességgel írja le a főpapi ruházatot, melyet Áron viselt, hogy szinte megelevenedik előttünk a szöveg. Köntös és süveg, mell- és fejdísz, mind az Ö.való iránti tisztelet és a papi méltóság ékessége volt. A mindenkori főpap mint I.ten első szolgája, ruházatával is kifejezte, hogy a szolgálat megtiszteltetés, Izrael népére könyörületet kérni magasztos. A Jajm Kippur-i liturgiában a főpapot ragyogó jelenségként írja le egy pijjut, imaköltemény.

Ha olvassuk a textust, óhatatlanul feltolul bennünk a kérdés: az ókori zsidók öltözéke színes, vidám, életteli ruházat volt. Ma, ha a zsidó visletről esik szó, azonnal a fekete ruhára és a jellegzetes kabátra, kalapra asszociálunk. Miért lett ez így?

József életének kavargása azzal kezdődött, hogy apja csíkos köntöst adott neki. A Midrás, a zsidó legendafüzér szerint a zsidók többek között azzal vívták ki a szabadulást, hogy nem változtattak az öltözékükön.

A Tóra viszonylag kevés előírást tartalmaz az öltözködésre vonatkozólag. Az oltárhoz felvonuló papnak hosszú köntöst, vagy valamiféle nadrágot kellett viselnie, hogy eltakarva maradjon. Nem volt (és ma sem) szabad lenből és gyapjúból készült kevert anyagú ruhát hordani. Tilos férfinak női ruhát felvennie, és a ruha sarkára szemlélőrojtot (cicesz) kell kötni.

Az öltözék erkölcsös voltára Micha próféta szavaiból következtettek a régiek:

הִגִּ֥יד לְךָ֛ אָדָ֖ם מַה־טּ֑וֹב וּמָֽה־יְהוָ֞ה דּוֹרֵ֣שׁ מִמְּךָ֗ כִּ֣י אִם־עֲשׂ֤וֹת מִשְׁפָּט֙ וְאַ֣הֲבַת חֶ֔סֶד וְהַצְנֵ֥עַ לֶ֖כֶת עִם־אֱלֹהֶֽיךָ

Mondta neked, ember, mi a jó, és mit kiván az Ö.való tőled: annyit, hogy igazságot cselekedj, szeresd az irgalmasságot, és szerényen járj a te Isteneddel.

Ezen kívül nincs előírás a ruházatra vonatkozólag. A zsidók a diaszpórában egyfelől igyekeztek belesimulni a többségi társadalomba, másrészt pedig igyekeztek el is különülni valamelyest tőlük. A paradoxon egyik feloldása volt a többségi társadalom divatjának “zsidósítása”, azaz az öltözék foirmájának átvétele, ám annak minél inkább erényessé tétele. Nem csupán a prófétai szöveg értelmezése végett, de a figyelemfelhívás elkerülésére is jó volt, hogy olyan ruhákat hordtak, melyek nem voltak hivalkodóak. (Olyan jól sikerült, hogy a középkorban már megjelent a zsidók megkülönböztetésére szolgáló ruhadarab vagy jelzés rendelete, sok helyen Európában.) Lassan kialakult a teljes testet elfedő női viselet, beleértve a haj eltakarását is, a szemérmesség végett; s a férfiak egyszerű, fekete-fehér öltözéke. Kivételt képezett a szombat. Ekkor díszesebb, szebb ruhákat hordtak (és hordanak ma is), mint hétköznapokon.

Itt bezárul a kör. Szombaton mi magunk vagyunk I.ten legközvetlenebb szolgálói. A szombati asztalunk olyan, mint az oltár. Az asztal körül főpapnak érezzük magunkat. A szombat, az oltár, az I.tenszolgálat méltósága átöröklődött minden zsidó családra, még ha nem is vagyunk tudatában ennek. Hétről-hétre otthonuk szentéllyé, mi pedig a nép reményének tolmácsolóivá magasztosulunk.

Fontos a sorrend?

ועשו לי מקדש ושכנתי בתוכם

És készítsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakozzam!

A Dohány utcai Zsinagóga rendszeres látogatói számára bizonyára ismerős e mondat. A zsoltár (Zsolt. 121:1) szavait kissé parafrazálva: אשא עיני אל־ההרים, ha a magasba emeljük a tekintetünket, mielőtt belépünk a súlyos bejárati ajtón, a templom homlokzatán e felirat fogad bennünket.

A Kinyilatkoztatást követő első szakrális kötelessége volt a népnek, hogy hajlékot készítsen. Hetiszakaszunkban olyan részletességgel olvashatjuk a pusztai Szentély berendezési tárgyainak leírását, hogy kis túlzással szinte magunk is el tudnánk készíteni azokat. A Frigyláda, a színkenyerek asztala, a Menóra, majd a szentély alkotóelemei, mind kimerítő részletességgel szerepelnek a szövegben.

Figyelemreméltó, hogy először a berendezés leírását olvashatjuk, majd pedig a Hajlékét. Logikusan fordítva kellene lennie, ahogy az ember először a lakását veszi meg, majd ahhoz igazítja a berendezési tárgyakat. Megtervezi a helyet, kiméri a mértékeket, s végül megleli a megfelelő bútorzatot.

Itt azonban fordítva van. Mintha a pusztai Szentély a berendezések függvénye lett volna. Mintha azt mondta volna I.ten: készítsenek nekem hajlékot, hogy elférjen benne minden bútorom, s majd valahogy én is beférek. Vajon a mindenség Ura ne tudta volna a megfelelő sorrendet, vajon logikai bukfencet vettünk észre a szövegben?

A zsidóság volt az első monoteista vallás. Ábrahám óta minden nemzedék hitte és vallotta, hogy a világot egyetlen I.ten teremtette, Ő uralja és működteti. Egyetlen I.ten az, aki az embert útjára bocsátja, és Ő az, akinek elszámolással tartozunk.

Hitték, vallották, még Egyiptom olvasztótégelyében is. A sokféle bálvány árnyékában könnyű lett volna elcsábulni, a látványos és misztikus  rituálék vonzhatták volna őseinket. Ők azonban kitartottak.

Mindezek ellenére nehéz volt felfogniuk egy absztrakt, megfoghatalan, láthatatlan I.ten létét. A hit és a tapasztalás nem volt könnyen összeegyeztethető. I.ten tudta ezt.

A berendezést írta le először. A szekrényt, az asztalt, a lámpát. Olyan tárgyakat, melyeket ismertek és használtak őseink. Azt mondta ezzel nekik: közel vagyok az emberhez, szükségleteitek, eszközeitek az én eszközeim is. Ami nektek jó és megfelel, az jó és megfelel nekem is, mert a célom, hogy az ember boldogan, kényelmesen éljen a földön.

A Hajlék ezt követő leírása is üzenet: Megvan, amire szükségetek van, az épület másodlagos. Közöttetek lakozom, a ti világotokban, a ti otthonaitokban, nem egyetlen helyen. Izrael fiai között vagyok otthon. Azért kellenek e berendezési tárgyak a hajlékomba, hogy ott ti is otthon legyetek. Azért kell a láda, az asztal, a fényforrás, hogy tudjátok és értsétek, amit már mondottam:

בכל־המקום אשר אזכיר את־שמי אבוא אליך וברכתיך

Bárhol is említtetik meg a nevem, eljövök hozzád, és megáldalak (Mózes II. 20:21).

I.tennek emelt hajlék minden zsidó hely, legyen az fenségesen díszes épület vagy akár egy kis szoba, ha ott a zsidó szellemiség, I.ten szelleme is ott fog lebegni felette.

A szavak ereje

ואלה המשפטים אשר תשים לפניהם

S ezek a törvények, melyeket tudass velük…

A Tíz Parancsolat, melyet az elmúlt szombaton hallhatunk templomainkban, a Tóra esszenciája. E heti olvasmányunk, Mispótim szakasza a fenti mondattal bevezetve  a Tíz Igéből táplálkozva bővíti ki, fejleszti tovább azokat a rendeleteket, melyek a zsidó jogrendszer pilléreivé lettek.

Már a kinyilatkoztatott parancsolatokban is kiemelt helyet foglal el az emberi élet szentsége. Ne ölj!, szól I.ten, megszentelve ezzel az ember létét.

Modern korunkban az emberi életet nem fenyegeti annyi veszély, mint a régebbi időkben. A gyilkosság, az emberölés, a vérontás a civilizált társadalmakban megengedhetetlen, főbenjáró bűn. Ugyanakkor más veszélyek is leselkednek reánk, mint a gyilkosság. Olyan kór, melyet a modern kor lehetőségei terjesztenek, s mely gyilkosabb lehet a késnél vagy a pisztoly golyójánál.

עדות שקר בעצמו

Hamisan tanúskodunk önmagunkról.

Az Internet legmegkísértőbb vonása az anonimitás. Álnéven, vagy rejtett módon, hamis képekkel vagy arctalanul lehetünk jelen a kibertérben, mondhatunk, írhatunk bármit, a nagy többség számára sosem derül ki igazi valónk. A névtelenség által bátorítva szórhatjuk szinte válogatás nélkül a dörgedelmeket, megkönnyebbülünk, hogy “jól odamondtunk”, és számunkra ezzel az ügy lezárult.  Fel sem fogjuk, hogy milyen bűnt követtünk el.

Szavaink céltáblája nem elvont fogalom, nem a virtuális valóság terméke, hanem EMBER. Ugyanolyan érzelemekkel megáldott és megvert, mint mi vagyunk. S ahogy a kés szúr, úgy a szidalom, a sértés, a megalázó kifejezés is sebet ejt. Nem a testbe ugyan, de a lélekbe. Így még nagyobb a baj.

A testi sebek hamar begyógyulnak, a léleknek azonban nagyon sok idő kell, míg regenerálódik. A sértés, a megalázás, a megszégyenítés nyilvános aktusa roncsolja a szenvedő lelket, emészti őt, beteggé teheti.

Végig sem gondoljuk sokszor, milyen hatása lehet egy-egy szavunknak. Olykor nem is értjük, milyen fájdalmat okozunk egy félresikerült viccel vagy egy szándékoltan mérgezett szónyíllal. Tetteinkkel, másokkal való bánásmódunkkal láncreakciókat indíthatunk el, dominó-effektust generálhatunk, melynek kimenetele akár tragédia is lehet.

מאמינים בני מאמינים

Hivő emberek vagyunk. Hisszük, hogy I.ten lát és megítél bennünket. Ha a fentiekben felsoroltak nem lennének elegendőek, hogy visszatartsanak, hogy meggátolják, embertársaink nyilvános megszégyenítését, úgy ultima ratio, végső érvként idézzük fel most a teremtés aktusát:

Midőn I.ten megépíti az embert a porból és sárból, csak a test materializálódik a profán anyagból. I.ten maga leheli teremtményébe az élet lelkét. Az emberi lélek így tehát egy darabka, örökélő ajándék I.tenből magából. Az emberi lélek fájdalma I.ten fájdalma, megalázása I.ten nevét szentségteleníti meg. Mielőtt bármit tennénk, amivel embertársunkat megszégyenítjük, kérdezzük meg önmagunkat: jogunkban áll, szabadságunkban van-e I.tennek fájdalmat okozni, sárba tiporni az Ő halhatatlan ajándékát?

Csak tíz…

Zsidó és nemzsidó körökben egyaránt kiemelten fontos helyet foglal el e heti tórai olvasmányunk katarzisa: a Tíz Ige. Közkeletű sztereotípiával szokták emlegetni, mint a civilizált emberiség alapkódexét, az általános emberi morál és jog sarokkövét. I.ten és ember, ember és felebarátja közötti relációk vitathatatlan normái, melyek betartása vagy megszegése determinálja akár egy teljes társadalom egyensúlyát és tisztességét.

Már első pillantásra feltűnik, hogy a Tíz Ige nem vallási törvények csoportosítása, nem specifikusan a Szináj hegyét körülálló izraeliták számára adatott. Ezt megerősíti a Midrás, mely tudni véli, hogy a Tíz Ige egyszerre hetven nyelven (azaz minden nyelven) hangzott el. Bölcseink a kinyilatkoztatott szöveg univerzalizmusát hangsúlyozzák a Midrásban. Mi adja e törvények erejét?

אָֽנֹכִ֖י֙ יְהוָ֣ה אֱלֹהֶ֑֔יךָ

Én vagyok az Ö.való, a te I.tened

Az első néhány parancsolat I.ten és az ember viszonyát taglalja.

Az egyetlen I.ten létének és felettünkvalóságának elismerése a vallásos ember számára evidencia. Ezt a magától értedődöttséget nem a szöveg, hanem őseink személyes tapasztalata adja, hiszen ott álltak, hallották, mikor elhangzott a Tíz Ige. Minden érzékszervükbe beleivódott a hang, a látvány, a félelem és az emelkedettség. E megtapasztalás öröklődött át az utódokra, ennek bizonyossága teszi megkérdőjelezhetetlenné a Törvény i.teni eredetét és ezáltal örökélő kötelező voltát. A zsidó hagyomány e törvények kinyilatkoztatását később egybefűzte a Tóra és az orális hagyomány egyéb rendelkezéseinek megjelentetésével, s ily módon Szináj feltétlen tekintélyével ruházta azokat fel.  

Azonban nem csupán számunkra beneficiáris a parancsolatok megtartása. Egyetlen olyan sincs a tíz között, mely kizárólag Izrael népét érinti. Még a szombati pihenőnap sem zsidóspecifikus. A politeista nemzetek is rájöhettek, megtapasztalhatták, hogy egy nap pihenő  a hét napos munkahétből jót tesz testnek és léleknek egyaránt. Ma már nem kérdés, hogy kell-e, jó-e egy napot (vagy kettőt) pihenéssel tölteni. A nap speciális szabályai, a köré felépített ideológiák már lehetnek vallásonként mások és mások, de a lényeg, a kiindulópont, hogy ne zsákmányold ki önmagad, univerzális.

לֹ֥א תַחְמֹ֖ד בֵּ֣ית רֵעֶ֑ךָ

Ne kívánd embertársad házát!

Az ember és társa közötti törvények közt egy sincs, mely nem lenne mai szemmel nézve is evidens. Olyan parancsolatok ezek, melyek meg nem tartása nem csupán az áldozatra, de az elkövetőre nézve is súlyos következményekkel járnak. Hangsúlyosan nem szükségszerűen jogi konzekvenciákról van szó. Embertársunk tulajdonának megkívánása -noha láncreakciót indíthat el, mely végül akár gyilkossághoz is vezethet- például (amennyiben megmarad a vágyakozás szinjén) csak és kizárólag az elkövetőt bünteti. A beteljesületlen birtoklási vágy a lelket, s később a testet is romlásba döntheti.

E Tíz Ige ereje az örökkévalóságuk, a minden korra és társadalmi rendre érvényességük. A Törvényalkotó az emberi pszichét építette bele az írott és íratlan jog eme alapjaiba. Épp ebben rejlik az erő titka: I.ten adta őket, de nem személytelen parancsokat, hanem önmagunkat, emberségünket vettük át.

Háború? Béke!

ויהי בשלח פרעה את־העם ולא־נחם אלקים דרך ארץ פלשתים כי קרוב הוא כי אמר אלקים פן־ינחם העם בראתם מלחמה ושבו מצרימה׃

És mikor elbocsátotta Fáraó a népet, I.ten nem vezette őket keresztül a filiszteusok földjén, pedig az volt a rövid út, mert úgy gondolta I.ten, nehogy háborút lásson a nép, mert akkor visszatér Egyiptomba.

Érthető gondolatmenet. Izrael Egyiptomban elnyomott, akaratától és lelkierejétől megfosztott, gyenge hitű tömeggé vált. Mózes színre lépésekor (és mint látni fogjuk, a továbbiakban is sokszor) tanújelét adta fásult hitetlenségének. Már nem bíztak a csodában sem. Hol volt már az ábrahami harciasság, mely győztes királyok ellen vonult, csak hogy kiszabadítsa Lótot? Rég eltűnt Jákob angyal elleni küzdőszelleme. Egy ilyen népnek tényleg nem kell háborút látnia, főként nem szabad részt vennie benne. A beidegződések, a reflexek nem teszik győztessé, saját erejéből nem képes megvédeni magát.

És ennek ellenére, a kivonuló izraeliták nem sokkal az Exodus csodája után csatával néztek szembe. Egyiptom teljes hadereje ellenük vonult. Hiába tudatja a szöveg, hogy fegyveresen vonultak ki, a fegyver nem edzette meg a szívüket, a harckészültséghez kevés volt. Mózesnek kell erősítenie őket:

יקוק ילחם לכם ואתם תחרישון

I.ten harcol érettetek, ti hallgassatok!

Végigkísérte a negyvenéves pusztai vándorlást a háború. Amálék, Midján, a két nagy ellenség már a honfoglalás előtt fegyveres konfliktusba keveredett az éppen ocsúdó Izraellel.

Még vándoroltak, mikor már készülniük kellett a honfoglalásra. Tudták, ez sem megy másképp, csak harccal, vérrel és emberéletek árán. Mózes jó előre felkészítette őket, lelkesítette a  népet a tejjel-mézzel folyó ország ígéretével, I.ten óvó kezével, ugyanakkor fellebbentette előttük a harcokat rejtő jövő fátylát is. Nem titkolta, hogy nehéz időszak vár a Kánaánba bevonuló népre. Mikor Menásse, Ruben és Gád nem akart átkelni a Jordánon, szavukat vette, hogy a letelepedés engedélyéért cserébe részt vesznek majd a honfoglaló harcokban.

A harc, a csata, a vérontás: ez volt Izrael valósága az Exodus után. Egyiptom megalázott, megtört, de paradox módon védelmet is nyújtott. Most fel kellett nőnie az “elsőszülött fiúnak”, a népnek. Az évezredes karrier előtt álló Izraelnek nehéz leckét kellett megtanulnia: ki kellett állnia magáért, csak önmagára számíthatott. Ha nem tudott boldogulni tárgyalással, meggyőzéssel, akkor bizony a kardhoz kellett nyúlnia.

Túl korán látott túl sok erőszakot. A kezdet kezdetén megtapasztalta a folytonos életveszélyt, megízlelte a háborúk keserűségét. Megtanulta, hogy a szabadság olyan adomány, melyet nem elég megkapni, de minden eszközzel meg is kell tudni védeni.

Talán innen ered a követő évezredek leghőbb zsidó vágya. Talán a korai megpróbáltatások nyitották fel Izrael szemét, s tanították meg az egyetlen, mindent felölelő áldásra: a béke áldására. Az Exodus nem csupán néppé tette Izraelt, de az azt követő évtizedek háborúra kész, de mindenekfelett békét kereső és békével megáldódni vágyó nemzetet kovácsoltak belőle. A kezdetek ihlették a papi áldás ma is élő és érvényes legszebb és legszentebb óhaját: I.ten adjon tenéked békességet!

Ártatlan? Bűnös?

ויהי בעצם היום הזה הוציא יקוק את־בני ישראל מארץ מצרים על־צבאתם

És ezen a napon I.ten kihozta Izrael fiait Egyiptomból, minden csoportjukat.

E heti szakaszunkban, Baj hetiszakaszában véget érnek a csapások, a volt rabszolgák szabad emberekként elhagyják Egyiptomot.

Nehéz időszakot éltek át. Nem csupán a szolgaság megalázó élethelyzetét, de még a csapások kezdetekor, Mózes színre lépésével az egyiptomiak meg is nehezítették az életüket. Újabb és újabb módszereket ötlöttek ki, hogy a szolgaság szinte elviselhetetlenné váljék. Így próbálták megtörni a szabadságvágyat, az amúgy is depressziós zsidókat még jobban térdre akarták kényszeríteni.

I.ten azonban síkra szállt népéért. Mikor Fáraó nem hitt Mózesnek, a szeme előtt végrehajtott csodáknak, tíz csapás zúdult Egyiptomra. A virágzó birodalom fokról-fokra esett szét, s ahogy a zsidók kezdték felemelni fejüket, az egyiptomiak úgy vesztették el erejüket, reményeiket, hitüket.

Minden csapás közül a tizedik volt a legdermesztőbb. Az elsőszülöttek halála.

ויהי בחצי הלילה ויקוק הכה כל־בכור בארץ מצרים מבכר פרעה הישב על־כסאו עד בכור השבי אשר בבית הבור וכל בכור בהמה

Éjfélkor I.ten csapást zúdított Egyiptom földjének elsőszülötteire: a trónján ülő Fáraó elsőszülöttjétől a börtönben sínylődő fogoly elsőszülöttjéig, s minden állat elsőszülöttjére is.

Mai szemmel nézve, a XXI. század erkölcsi mércéjét visszavetítve a múltba, rettenetes igazságtalanságot fedezünk fel: a kollektív felelősség vélelmezését és büntetését I.ten részéről. Pedig már Ábrahám is így szól: Vajon az egész föld bírája ne cselekedne igazságosan?

Mit vétett a fogoly? Mi bűne volt minden egyiptominak? És az állatok?

Az állatok kérdése a legegyszerűbb. Egyiptom animizmusa az állatvilágot emelte be pantheonjába. I.ten az állatokon keresztül Egyiptom istenségeire sújtott le, bizonyítva azok mortalitását, nem isteni létét.

A többi kérdésre nem könnyű felenünk.

Vegyük figyelembe, hogy Mózes kora a mai erkölcsi érzület szerint kegyetlen és barbár ókor. A zsidó erkölcs is a Tórával kezdődik, melyet még a jövő méhe rejt az Exoduskor. Az Egyiptomot elhagyó zsidók szellemisége nem áll a mai kor erkölcsi szintjén, I.tennek az ő világképükhöz való és illő cselekedeteket kell végrehajtania. Ők is koruk gyermekei, miként mi sem tudunk elrugaszkodni saját időnktől.

Ám ha ez nem is teljesen meggyőző válasz, gondoljuk tovább a történteket.

I.ten időtlen, cselekedetei elsősorban az adott nemzedéknek, de tágabb értelemben minden kornak szólnak. Mai szívünkkel, mai felfogásunkkal is meg kell találnunk az erkölcsi igazolást. Amennyiben a tíz csapás üzenet a jövőnek, úgy viszonylag könnyű a következtetés.

Ma, 2019-ben azt kell mondjuk, az egyiptomiak nem voltak ártatlanok. Az elnyomatásnak mindenki -így vagy úgy- részese volt. Nagyon sok egyiptomi család profitált a zsidók munkájából. Elvégezték azt a feladatot, melyek nélkülük Egyiptom népére hárult volna, vagy élvezték a zsidó rabszolgamunka számukra termő gyümölcsét. És voltak, akik csak nézték a kegyetlenkedéseket, és nem emeltek szót ellene. Bűnösök voltak az elnyomók, a haszonélvezők és a közönyösek. Nem volt bűntelen egyetlen egyiptomi család sem.

A tizedik csapás figyelmeztetés minden korszak despotáinak, népének, jogtalanságot elkvetőinek: egy embertelen vagy igazságtalan rendszernek, de akárcsak egy nyilvánvaló jogtiprásnak nincsenek ártatlan résztvevői. Bűnösök nem csupán az aktív résztvevők, de a közönyösök, a némán szemlélődők is. Az igazságtalanság ellen ha nem emelünk szót, magunkat is vétkessé tesszük.