Honnan jöttél, rabbi?

Rabbi. 

Mikor kiejtjük vagy meghalljuk ezt a szót, lelki szemeink előtt megjelenik egy ősz szakállú, csillogó szemű férfi. A templomjáró zsidók elsősorban saját vezetőjükre gondolnak, mikor meghallják e titulust. A nemzsidók e szó hallatán többnyire egy bölcs, öreg emberre asszociálnak. Vizsgáljuk most meg, hogyan is lett a “רב” (a.m. nagy, sok) héber gyök birtokos formája, a “רבי” (a.m. mesterem, szó szerint az én nagy/tudású/om)  a zsidó vezető tiszteletet ébresztő titulusa.

Azt hihetnénk, hogy a legtekintélyesebb zsidó, Mózes már rendelkezett e ranggal. Nagyobbat nem is tévedhetnénk. A zsidó Bibliában egyetlen szereplőt sem illetnek a “rabbi” megszólítással. 

A zsidó nép, a közösség vezetése nem véletlenszerűen szállt nemzedékről nemzedékre. A שלשלת הקבלה, a hagyomány láncolata adta a felhatalmazást a vezetésre. A Misna Ávot traktátusa így kezdődik:

משה קבל תורה מסיני, ומסרה ליהושע, ויהושע לזקנים, וזקנים לנביאים, ונביאים מסרוה לאנשי כנסת הגדולה

Mózes megkapta a Tórát Szinájon, majd továbbadta Józsuának. Józsua a véneknek, azok a prófétáknak, majd a próféták átadták a Nagy Gyülekezet férfiainak.

A Nagy Gyülekezet 120 tagból állott, próféták és bölcsek voltak a tagjai, és századokon át vezette a zsidó népet, meghatározva és megszabva a vallási kereteket, szabályokat, írásokat. 

Noha a Nagy Gyülekezet férfiai mind kiemelkedő tudósok és bölcsek voltak, nem rendelkeztek a rabbi címmel. E megjelölés először a Misnában, a rabbinikus irodalom első írásos alkotásában bukkan fel, és innen veszi át a Talmud is. Hivatalos címmé nem lett, csak az i.sz. II. században, előtte e címet csak keveseknek adták meg. A Talmud Bava Mecia traktátus 85b-86a lapján olvassuk annak történetét, hogy még Smuél, a nagy tudós és orvos sem érdemelte ki a rabbi megnevezést. 

הוה קא מצטער רבי למסמכיה ולא הוה מסתייעא מילתא א”ל לא לצטער מר לדידי חזי לי סיפרא דאדם הראשון וכתיב ביה שמואל ירחינאה חכים יתקרי ורבי לא יתקרי

Rabbi Jehuda HáNászi megpróbálta (Smuélt rabbivá) avatni, de nem járt sikerrel. (Smuél) azt mondta neki: Ne legyen dühös a Mester (hogy visszautasítom az avatást), de olvastam Az Első Ember könyvében, hogy a gyógyító Smuélt bölcsnek fogják nevezni, de rabbinak soha.

A rabbinikus hagyomány monumentális alkotása, a Talmud, három megjelölést is alkalmaz. A három megnevezés más-más értelmet nyer, függően attól, hol értelmezik – A három megjelölés a következő:

Rabbi- e titulust az izraeli bölcsek alkották, akik a már nem működő Szanhedrin örökösei lettek, s így akár halálos ítéletet is hozhattak.

Ráv- a babiloni bölcsek megszólítása, akiket a saját diaszpórabeli anyaiskolájuk avatott fel, s így jogkörükbe nem tartozott a halálos ítélet meghozatala.

Rabban- a Szanhedrin feje, avagy a rabbinikus bíróság elnöke. 

E három megjelölés elismertségbeli különbséget is hordoz. Srira gáon levelét idézi Nátán ben Jechiél a Széfer HeÁruch című könyve alef:31/אביי/ részében, ahol ezt írja:

גדול מרב רבי וגדול מרבי רבן וגדול מרבן שמו

Nagyobb a Rávnál a Rabbi, a Rabbinál a Rábán, de a legnagyobb, akinek  nincs semmiféle titulusa, csupán a neve.

A Toszefta Édujot 3:4 kissé más magyarázatot hoz: 

מי שיש לו תלמידים קורין אותו רבי נשתכחו תלמידיו קורין אותו רבן נשתכחו אלו ואלו קורין אותו בשמו

Akinek tanítványai vannak, azt rabbinak nevezik, akinek elfeledik a tanítványait, azt rabban-ként említik, s akinél még azok tanítványaira sem emlékeznek, azt szimplán a nevén említik. 

A rabbi titulus elengedhetetlen feltétele volt az avatás. Elsőként Mózes avatja utódául Józsuát, amint azt Mózes IV. 27/22-ben olvassuk:

ויסמך את־ידיו עליו ויצוהו כאשר דבר יהוה ביד־משה

És a fejére tette a kezét, és felavatta őt, amiképp Isten szólott Mózes által. 

E szokást hosszú időn keresztül nem gyakorolták, csupán megadták a jelöltnek a rabbi címet. A Rámbám Misne Tóra Hilchot Szanhedrin 4:2 írja le, hogyan is történt az avatás:

וכיצד היא הסמיכה לדורות. לא שיסמכו ידיהן על ראש הזקן אלא שקורין לו רבי ואומרים לו הרי את סמוך ויש לך רשות לדון אפלו דיני קנסות:

Hogyan avattak nemzedékeken át? Nem helyezték kezüket a jelölt fejére, csuppán rabbinak szólították, és mondták neki, hogy e perctől engedélyezett számára az ítélkezés, akár pénzbüntetéssel járó ügyekben is.

Maimonidesz itt a Talmud Szanhedrin traktátus 13b lapját idézi, Ráv Ási álláspontját.

Az avatást három személy jelenlétében eszközölték, noha a Szanhedrin 14a leírja, hogy Jehuda ben Bava a római elnyomatás idején egymaga avatott fel öt tanítványt. 

Noha a klasszikus avatási szertartás a római nyomás alatt megszűnt, Maimonidesz mégis úgy véli, meg kell őrizni a hagyományt, és a mesternek kell felavatnia a tanítványt. A Hilchot Talmud Torá 5:3-ban írja:

אבל לקבע עצמו להוראה ולישב ולהורות לכל שואל אפלו הוא בסוף העולם ורבו בסוף העולם אסור לו להורות עד שימות רבו אלא אם כן נטל רשות מרבו

…Hogy saját maga döntsön (haláchikus kérdésekben, FR.), mestere székébe ülve, és feleljen minden hozzá intézett kérdésre, még akkor is, ha ő a világ egyik végén van, a mestere pedig a másikon, tilos, mindaddig, míg mestere életben van, hacsak nem ad neki a mestere engedélyt.

Az Encyclopaedia Judaica tanúsága szerint a korai középkorban a rabbi nem formális cím volt, hanem az elismerés és a tisztelet jele. A XIV. századig vallási döntéseket rabbinikus testület hozott, s csak e században vette át a testület helyét az egyfős rabbinikus autoritás. Barnard Rosenzweig The Emergence of the Professional Rabbi in Ashkenazic Jewry c. tanulmányában leírja, hogy a XV. századra már formális felavatás vált újra feltételévé a rabbiként történő elismerésnek. 

Az Áruch Hásulchán, a XIX. századi Jechiél Michel Epstein haláchikus munkája Jore Déá 242:29-ben áll:

דעניין הסמיכה בזמן הזה כדי שידעו כל העם שהגיע להוראה

A Szmicha (felavatás, FR.) napjainkban azért szükséges, hogy az egész nép (azaz a közösség, FR.) tudja, hogy méltó a tanításra.

A Talmud Szanhedrin traktátus 5a lapján olvasunk háromféle szmícháról (rabbinikus képesítésről FR.):

כי הוה נחית רב לבבל אמר ליה רבי חייא לר’ בן אחותי יורד לבבל יורה יורה ידין ידין יתיר בכורות אל יתיר

Mikor Ráv Babilóniába ment, Rabbi Chijja megkérdezte Rabbi Jehuda HáNászit: az unokaöcsém Babilóniába megy. Taníthat ott? Taníthat. Ítélkezhet? Ítélkezhet. Dönthet az elsőszülött állatok felől? Nem dönthet.

Ma már csak az első két engedély releváns. Ennek fényében kétféle szmíchát különböztetnek meg. Az egyik, melyben csak ez áll: יורה יורה, a kóserság kérdéskörében való jártasságot igazolja, míg amelyikben ez: יורה יורה ידין ידין, nem csupán rabbiként, hanem dájánként, azaz a Bét Din tagjaként is engedélyezi a működést.  

Jegyezzük meg azonban, hogy ma már a rabbi feladatköre egészen más, mint akár százötven esztendővel ezelőtt volt. Ma már a rabbi nem csupán a zsinagógai beszédeiben tanít, de szervezett oktatási formában és intézményekben, közösséget vezet és szervez, képviseli a nemzsidó közegben a zsidó közösséget, jótékonysági munkát végez. Az ő feladata, hogy felügyelje a közösség kóser voltát minden tekintetben. Sok helyen a rabbi vezeti az I.tentiszteletet, közreműködik az élet nagy eseményeinél, legyenek azok vidámak vagy tragikusak.

Megkerülhetetlen kérdés, hogy a rabbi fizetést kap. Tudjuk, ez nem volt mindig így. A Talmud bölcsei civil foglalkozást űztek, hogy meg tudjanak élni. Volt közöttük suszter, favágó, földműves stb. Elismerésül a közösség könnyített a financiális terheiken, a tanítványok elvégezték a személyük körüli munkát, s ha rabbinikus feladataik miatt nem tudtak egy munkát elvégezni, kártérítést kaptak. A Rámbám maga orvosként dolgozott, rabbinikus munkájáért nem kapott fizetést. 

Ám a körülmények változtak, a közösségek teljes munkaidős rabbikat igényeltek. A XV. századra a közösségek már megfizették a rabbikat, akik ha kellett, a rabbinikus feladatokkal összefüggő munkákkal kiegészíthették a fizetésüket. Ezt az állapotot legalizálta a rabbiképző intézetek megjelenése. Ma már a rabbik jó része felsőfokú oktatási intézmények végzettje, akik feladataikat hivatásként élik meg. Ahhoz, hogy valóban méltó módon és minden erejükkel végezzék magasztos hivatásukat a hét minden napján és minden órájában, rendszeres és a megélhetésüket biztosító jövedelemre van szükségük, melyet immár fél évezrede mindig a közösség biztosít számukra.

Hit és vallás – vele vagy nélküle?

Felmerült a kérdés: milyen lenne az életünk vallás vagy hit nélkül.

Mióta az emberiség létezik a földön, azóta feltételezhetően hitt valamiféle természetfeletti erőben. Már az ősemberek társadalmában is fellelhető volt a vallás, a rituálé. Bizonyítja e feltevésünket a Lascaux-i és altamirai barlangok rajzai, a régészek által feltárt sírok és leletek, mint pékdául a Willendorfi Vénusz, hogy másokat ne is említsünk. Éppen ezért nagyon nehéz kérdés, és nem is könnyen megválaszolható, hogy milyen lenne az életünk vallás nélkül. Válasszuk most ketté azonban a vallást és a hitet.

A hit az ember természetes velejárója. Nem feltétlenül hisz mindenki Istenben vagy valamilyen istenségben, esetleg bármilyen, az életünket befolyásoló, bennünket figyelő, a természet törvényeit alkotó és azt a saját terveinek megfelelően működtető lényben. Azt sem állíthatjuk, hogy a mai emberiség jelentős része rendelkezne valamiféle hitrendszerrel, mely középpontjában a természetfeletti, transzcendens állna. Ma, főleg a nyugati típusú társadalmakban a hit fogalma érzékelhetően átalakult. A legtöbb ember ideákban, eszmékben, ideológiákban, a humánumban viszont továbbra is rendíthetetlenül hisz. Hit nélkül -bizton állíthatjuk-, nincs emberi élet. Hitre mindenkinek szüksége van, még akkor is, ha esetleg ő maga nincs is tudatában, mibe helyezi reménységét, bizalmát, jövőképét. A bármiben való hit hajtja előre az embert, adja meg viselkedésének, gondolkodásmódjának gerincét.

A vallás azonban már más dimenzió. A felsőbbrendű, természetfeletti alkotóba vetett hitre épülve megjelennek erkölcsi, morális, metafizikai tanítások, kialakulnak és változnak az évszázadok során az ezekkel összefüggő rituálék. A vallás más, mint a hit. Megköveteli a hívőtől, hogy megszabott keretrendszer szerint élje az életét, olyan szokások és hagyományok követését teszi szükségessé, mely más hitet követők számára ismeretlen, olykor nehezen vagy egyáltalán nem érthető. E keretrendszerek egymástól gyökeresen eltérhetnek, és el is térnek, ezért is létezhetnek világunkban más és más felekezetek és egyházak. Ha csupán a vallás tanításának lényegét tartalmazná a vallás maga, ritusok és tradíciók nélkül, úgy nem lehetne széles a vallási paletta.  

A vallás szakrális szövegeket hagyományoz követőire, melyeket tisztelettel, nagy gondossággal őriznek az adott vallás hívei. E szövegek sokkal többet jelentenek az emberiség számára, mint csupán egy adott hitrendszer kereteit és rituális alkalmait rögzítő törvénykódexet. Olyan igazodási pontokat jelölnek, mely az adott vallás híveinek életét -éljenek bárhol a világon- hitük szerint jobbá, tartalmasabbá, értékesebbé teszik. Nem utolsósorban az összetartozás érzését erősítik, pusztán a létük tudatával, még akkor is, ha a vallás maga az egyén életében nem játszik nagyobb szerepet. A nagy világvallások éppúgy, mint a lokális, vagy kevésbé elterjedt vallások tanításaikkal, erkölcsiségükkel, irodalmi hagyományaikkal bővítik tudásunkat, alakítják a Föld arculatát, a kulturális életet, a szellemtörténetet. Egymásra hatva formálják évszázadok során akár nem csupán saját, de a társvallások arculatát.

Szűkebben értve a vallásokat, a három nagy monoteista vallás: a zsidó, a keresztény és az iszlám meghatározta és meghatározza mindmáig az európai kultúrkör, és az ebből kisarjadzó Észak-amerikai kultúrkör arculatát. Nem eltagadható, hogy az arab hódítás építészete, az arab kultúra jelei, a számok puszta jelzése, az orvoslás tudományának eredményei, földrajzi vagy filozófiai hozzájárulása az egyetemes emberi kultúrához mind részei a mai tudásunknak, esztétikai és morális világképünknek. A zsidó és keresztény kultúrkör, a Biblia, oktatási rendszer, a tradíciók értékének felismerése és azok továbbadása, az ikonográfiai, morálfilozófiai vagy akár a képzőművészeti, zenei, de az irodalmi magaslatok ostromlása is kitörölhetetlen a mai világból. A vallások hatottak a szekuláris társdalomra, a szekuláris társadalom pedig lépésre, változásra és változtatásra késztette a vallásokat. egymást formálták és formálják, s azt kell mondjuk, rendjén van ez így.

Azt is el kell mondanunk azonban, hogy a háborúk, a gyűlölség, az emberiség nyomorúságának jelentős része is a vallások különbözőségének következménye. S itt ne csak a zsidó-keresztény, zsidó-iszlám, keresztény-iszlám vagy akár keresztény-keresztény ellentétekre gondoljunk. Afrikai, Dél-amerikai, ázsiai konfliktusok sokaságának alapja a vallási türelmetlenség, intolerancia. Kultúrák tűntek el, váltak semmivé a vallás nevében elkövetett szörnyűségek miatt. A vallás égisze alatt elkövetett gaztettek beárnyékolják és beárnyékolták a vallást magát, ám tudnunk kell, hogy a vallás örve alatti gaztettek nem gyökereznek magában a vallásban. Hangsúlyozni kell, hogy bár a vallás nevében történtek, de nem a vallás maga követte-követi el a rémségeket, azokért az ember a felelős. Az ember, aki jót s rosszat egyaránt levezet önnön hitvallásából, ideológiai elkötelezettségéből. Az ember szabad akaratából cselekszi a jót, az ő érdeme a felemelkedés, de az ember felelős a gonoszságért, a pusztításért egyaránt. Az ember, aki értelmével és tehetségével a csillagok közé emelkedik, kutatja a végtelen univerzum csodáit, de ugyanezen értelmet és tehetséget a gyűlölet, a halál szolgálatába is képes állítani.

Bátran állíthatjuk, hogy a vallások nélkül nem abban a világban élnénk, amit ismerünk, s melyet a “létező világok legjobbika”-ként szeretnénk aposztrofálni. Bizonyára lennének más értékrendek, más erkölcsi mércék, lennének keretei létünknek, ám szegényebbek lennénk a mai tudás, erkölcs, kultúra megannyi megismételhetetlen gyönyörűségével.

Ezen írás rövidebb verziója a divany.hu-n jelent meg.

A Talmud néhány Tisó BöÁv-i története

Áv hónap kilencedik napja, Tisó BöÁv a zsidóság kollektív gyásznapja. 

Jeruzsálemben két Szentély állott: az elsőt Salamon építette, és Babilónia pusztította el i. e. 586-ban, a másodikat a babilóniai fogságból való visszatérés után építették, és Róma rombolta porig i.sz. 70-ben.

Gyásznap. Siratjuk a zsidó kultusz elveszített központját. Keressük -ahogy évszázadokon át elődeink is tették- az okokat, mely a pusztuláshoz, és a mai napig tartó diaszpórához vezetett. 

A Talmud Jóma traktátus 9b lapján úgy olvassuk, hogy az első Szentély a bálványimádás, a tiltott nemi kapcsolatok és a vérontás miatt pusztult el, míg a második Szentély pusztulása a gyűlölködés következménye volt. Bölcseink ennek összevetésével úgy vélik, hogy a gyűlölködés önmagában felér az említett három bűnnel. 

Böjtölünk, Jeremiás Siralmait, az Échót, valamint kinajszokat, gyászverseket mondunk templomainkban. E törvény korai megtartásáról is tudósít a Talmud. A Bava Batra traktátus 60b lapján olvassuk, hogy a második Szentély pusztulását követően sokan választották az aszkézist, mintegy engesztelésül. Nem ettek húst, nem ittak bort, mert hiszen ezek az immár lerontott oltárra kerültek áldozat gyanánt. Rabbi Jehosua azt mondotta nekik: ne egyetek kenyeret, gyümölcsöt, hiszen azok is áldozat gyanánt az oltárra kerültek egykor. Az aszkéták azt mondották erre, hogy ezen élelmeket lehet másokkal helyettesíteni, ők továbbra is megtagadják a hús és a bor élvezetét. Rabbi Jehosua ekkor azt mondotta: ne igyatok vizet sem, hiszen az is került az oltárra. 

Erre már nem volt válasz. A bölcs elmagyarázta, hogy a gyászt, akár az örömöt, nem szabad túlzásba vinni. Annyit kell csupán megtartani, amennyit a bölcsek előírtak, de azt meg kell tartani.

Szintén a Bava Batra traktátus 60b lapján áll, hogy olyan nagy volt az elkeseredés a második Szentély pusztulása után, hogy képesek lettek volna arra, hogy gyermektelenséget fogadjanak, így vegyék elejét a tovabbi nemzedékekre váró elnyomó rendelkezéseknek. 

Ám a Szentély pusztulása a vég helyett új fejezetet nyitott a zsidóság életében. A Talmud Gittin traktátus 56b lapján áll a híres történet, mely szerint Jochánán ben Zákkáj Vespasianust császárként köszöntötte. A hadvezér ki akarta végeztetni felségsértésért, ám jött egy hírnök, és közölte, hogy Vespasianust választották Rómában császárrá. Vespasianus ekkor a jó hír hozóját, Jochánán ben Zákkájt meg kívánta jutalmazni. A bölcs az új császártól elkérte és meg is kapta Javnét és bölcseit, megmentette Rabban Gamliél családját, és meggyógyíttatta Rabbi Cádokot. A kérés nyomán megkapott Javnéból indult ki mindaz, ami a rabbinikus judaizmus, a vallásos zsidóság mai formáját megadta. 

Tisó BöÁv a pusztulás emléknapja, ám ott rejlik benne sok, minden időre és korra érvényes erkölcsi pozitivitás: 

1., A gyűlölködés csak pusztulásba visz, nem épít, de eléget és elhamvaszt mindent. 

2., Bármekkora is a fájdalom, vagy az öröm, tudjuk magunkat fegyelmezett keretek között tartani, őrizzük meg méltóságunkat, ebből merítve erőt.

3., A legnagyobb reménytelenség közepette is gondoljunk a holnapra. A nap leszáll, de másnap újra felkel, az életünket folytatnunk kell, bízva abban, hogy a holnap békésebb, jobb világ kezdete lesz. 

Aki keres…

Írásunkban (felhasználva a tárgykörben már közreadott két dolgozatunkat) választ adunk a kérdésre, mely szerint szabad-e olyan tömegsír után kutatni, melybe a Vészkorszak idején meggyilkolt zsidókat temettek. Tudunk ugyan e sírok létezéséről, de nem ismerjük pontos helyüket. Szabad-e keresnünk e sírokat, vagy jobb-e a halottaknak, ha békében nyugszanak ismeretlen helyen?

Mivel a téma már régebben megválaszolt kérdéskört is tartalmaz, így írásunk korábbi válaszainkat részben megismétli, illetve újratárgyalja.

1. A tömegsírok feltárása és a halottak újratemetése

Tudjuk, hogy a Vészkorszakban legyilkolt zsidók egy részét tömegsírokba temették. Szabad-e exhumálni e sírokat, és zsidó temetőben elhantolni újra a csontokat, ha tudjuk, hogy a halottak nem mindegyike volt zsidó, és nem lehet megkülönböztetni a csontokat?

A kérdésre adandó válasz két problémakört is felölel. Az első az exhumálás tematikája, a második a nem zsidó halott zsidó temetőben való elföldelésének kérdésköre.

Az exhumálás tematikája igen érzékeny és szigorú szabályokkal körülhatárolt kérdése a haláchának.

Kiindulópontunk a Tóra, éspedig Mózes I. könyve, 3. fejezet, 19. vers:

עד שובך אל האדמה כי ממנה לקחת כי עפר אתה ואל עפר תשוב

„ … amíg vissza nem térsz a földbe, melyből vétettél, mert porból lettél, és porrá leszel…”

Ebből a versből következik, hogy a halottat földbe kell eltemetni. Ezen eszmefuttatás kereteit meghaladja a temetés minden szabályának és törvényének felsorolása, akárcsak a nem koporsós temetkezés válfajainak részletes elemzése és lehetősége vagy tilalma. Most csupán az exhumálás problematikájának alapjaival foglalkozunk.

Sokszor felmerül, hogy az elhunytat valamely okból át szeretnék helyezni más sírhelybe. Van-e erre lehetőség?

A Jeruzsálemi Talmud Moéd Kátán traktátus 2. fejezet 81. oldalán áll:

אין מפנין את המת ואת העצמות מקבר מכובד למכובד ולא מבזוי לבזוי ולא מבזוי למכובד אין צורך לומר מן המכובד לבזוי ובתוך שלו אפילו מן המכובד לבזוי ערב הוא לאדם שהוא נינוח אצל אבותיו

Nem hantolják ki az elhunytat, sem kiemelt sírból kiemeltbe, sem méltatlanból méltatlanba, sem méltatlanból kiemeltbe; mondani sem kell, hogy kiemeltből méltatlanba sem. Azonban megengedett dolog a holttest elmozdítása akkor, ha a holttestet övéi közé akarják újból elföldelni; mert jóleső érzés az embernek, ha tudja, hogy majd atyái mellett nyugodhat…

Mai nyelven ez azt jelenti, hogy nem szabad megbolygatni a sírt csak azért, hogy ugynanazon temetőben, de máshol leljen nyugalomra az elhunyt. Azonban nem zsidó temetőben nyugvót át szabad helyezni a zsidó temetőbe, hiszen ott fekszenek “atyái”.

Marad azt eredeti kérdés: mi a helyzet a tömegsírokkal?

A tömegsírokat két szempontból közelíthetjük meg: a gyilkosokéból és az áldozatokéból. A mi szempontunk értelemszerűen az, hogy a tömegsírok nem végleges nyughelyei a meggyilkoltaknak. Zsidó szempontból minden olyan sírhely, melyet nem zsidók készítettek nem zsidó földbe zsidók számára, vagy ad hoc jelleggel készült, nem tekinthető végleges sírnak. Fentiek szerint pedig az ideiglenes sírban nyugvót át lehet és kell helyezni végső nyughelyére.

A második kérdéskör a Soá során meggyilkoltak tömegsírjában nyugvó hovatartozásának bizonytalanságából adódik.

A korai rabbinikus források (mivel előttük e problematika ismeretlen) nem említik e kérdést. Találunk azonban választ a zsidók és nem zsidók együttes temetőben való eltemetésére vonatkozóan.

A Sulchán Áruch Jore Déá traktátus 362. fejezet 5. pontjában áll:

אין קוברין רשע אצל צדיק, אפילו רשע חמור אצל רשע קל. וכן אין קוברין צדיק וכשר ובינוני, אצל חסיד מופלג

Nem temetik a cádik (kiemelkedően jámbor) mellé azt, ki nem méltó erre, a méltatlant nem temetik a még méltatlanabb mellé, s ugyanígy, a jámbort sem temetik egy kiemelkedő cádik mellé.

A Chátám Szofér Jore Déá-hoz írott responzuma 341. pontjában írja, hogy a felismerhetetlen halottat, ha olyan helyen találják, ahol a többség zsidó, el kell temetni a zsidó temetőben, de elkülönítve.

Az ok nyilvánvaló: ha nem tudjuk, ki a halott, nem tudjuk, méltó-e vagy méltatlan. Nem tudjuk így azt sem, zsidó volt-e a halott, vagy sem. Nem tudjuk tehát, hogy zsidó temetőben kell-e elhantolni őket, vagy sem. Mivel azonban fennáll a lehetőség, hogy az elhunyt zsidó volt, így meg kell adni a lehetőséget, hogy zsidó temetőben nyugodjon. Ezért döntött úgy Moshe Schreiber, hogy a zsidó temetőben kell nyugalomra helyezni, de a kétség miatt külön helyet kell neki adni.

Rabbi Efrájim Oshry, aki maga is a kovnói gettó túlélője, Sut Mimáámákim c. könyve II. fejezete 16. részében hivatkozik több, ezen állásfoglalás kereteibe illő esetre. Az egyik a Háré Beszámim c. responzum II: rész 222. fejezetét taglalja, ahol elégetett csontokról nem lehet megállapítani, hogy zsidók voltak-e vagy sem. Itt a döntés az, hogy a csontokat a meglévő síroktól 8 könyöknyi távolságra ugyan, de el kell temetni a zsidó temetőben. Az indoklás ugyanaz, mint a Chatám Szófér esetében.

Egy másik példa egy folyóban talált, felismerhetetlen halottról szól, aki olyan helyen bukkant fel a vízben, ahol a lakosok többsége zsidó volt. Itt a döntés az, hogy –mivel lehetséges, hogy zsidó-, el lehet temetni a zsidó temetőben, de 4 könyöknyi távolságra a már meglévő síroktól. Ezek alapján hosszas fejtegetésbe bocsátkozik. Végső konklúzióként így ír:

ולזאת פסקתי שבודאי החובה מוטלת עלינו ללקט את העצמות הקדושות הללו הנמצאות במקום ההרג הזה שעל בית הקברות של בני בלי – דת, להעבירם לבית – קברות יהודי ולהביאם לקבר ישראל

…Ezért úgy rendelkeztem, hogy kötelességünk összeszedni e szent csontokat, amelyek a gyilkosság helyszínén vannak, amely köztemetői sírnak minősül, és átvinni azokat a zsidó temetőbe, hogy zsidó sírban nyugodjanak.

Rabbi Zalman Sorotzkin Moznájim Lámispát c munkája II. fejezete 16. részében, ahol szinte ugyanaz a probléma merül fel, mint a mi esetünkben, így ír:

ונראה בנדון דידן שצריך לקבור אותם בסוף ביה”ק של קהלת ישראל בוויען ולהניח מקום פנוי בין הקבר הגדול הזה ובין שאר הקברים ד’ אמות

…Ezért úgy tűnik nekem (szerzői szerénység, a rendelkeztem szó helyett áll), hogy úgy kell dönteni, hogy a bécsi zsidó temető végében kell őket eltemetni, és szabad helyet kell hagyni e nagy sír és a többi sír között, mégpedig 4 könyöknyit.

Fenti döntvények elegendőek ahhoz, hogy a halácha alapján meghozhassuk a végső konklúziót.

Összegezve:

Láttuk a korai és kortárs rabbinikus forrásokból, és bizonyítottuk is, hogy a Soá alatt létrejött tömegsírokból a csontok exhumálása és a zsidó temetőben való eltemetésük nemhogy megengedett, de vallási kötelesség is. Az, hogy esetleg e csontok nem mindegyike a meggyilkolt mártíroké, nem elégséges indok ahhoz, hogy ne a fentiek szerint járjunk el. Mivel azonban a halácha tiltja a zsidók és nem zsidók egy temetőben való elhantolását, így az esetleges kétségek miatt e csontok a zsidó temető egy szabad tér által elválasztott részében kell, hogy nyugodjanak. A tömegsírok kihantolása és a csontok zsidó temetőben való eltemetése –a temető egy elkülönített részében- haláchikus szempontból megengedett.

2. A tömegsírokban nyugvó nemzsidók zsidó temetőben való elhantolása

A Margit-hídnál 2011-ben talált, esetlegesen nem zsidó holtak csontjainak zsidó temetőben való eltemetésének kérdésére a MAZSIHISZ Bét Dinje egy rövidebb választ adott, e válasz itt olvasható: http://www.mazsihisz.hu/2016/02/20/downloads/rabbinikus%C3%A1ll%C3%A1sfoglal%C3%A1s_02_20.pdf. E döntés nyomán került sor 2016-ban a temetésre.

Most kicsit alaposabban járjuk körül e tárgyat.

Első lépésben vizsgáljuk meg, hogy általánosságban kötelesek vagyunk-e eltemetni a halottakat.

Az első említés a halottak eltemetéséről Mózes I. Könyve 23. fejezet 4. versében történik. Ábrahám így szól a hettita Efronhoz:

גר ותושב אנכי עמכם תנו לי אחזת קבר עמכם ואקברה מתי מלפני

Idegen bentlakó vagyok közöttetek, adjatok nekem sírhelyet közöttetek, hogy eltemethessem halottamat.

Mondhatnánk, hogy egyedi esetről van szó, ám később látjuk, hogy a pátriárkák és feleségeik mind az Ábrahám által vásárolt sírboltba temetkeznek, sőt, Jákob Ráchel halála után nem késlekedik, őt a Betlehembe vezető úton temeti el.

Az általános temetési kötelezettségre Mózes V. könyve 21. fejezet 23. verse vonatkozik:

לא תלין נבלתו על העץ כי קבור תקברנו ביום ההוא

/A felakasztottat/ ne hagyd éjszakára a fán, még aznap temesd el. Két általános szabályt vonhatunk le e versből:

a., A halottat el kell temetni

b., Nem szabad késlekedni.

Ám honnan tudható, hogy ez általános kötelezettség, és nem csak a kivégzettekre vonatkozik? A Talmud Szánhedrin traktátus 46b lapján áll:

אמר רבי יוחנן משום רבי שמעון בן יוחי: רמז לקבורה מן התורה מניין – תלמוד לומר כי קבור תקברנו מכאן רמז לקבורה מן התורה

Rabbi Jochánán mondta Rabbi Simon ben Jocháj nevében: Honnan tudjuk, hogy a Tóra rendelkezik a kötelező temetésről? Mert így áll az Írásban: „temesd el”, ez a tórai rendelkezés a temetésre.

Még egy utolsó tórai érv a temetés mellett: Mózest maga az Ö.való temeti el. Mózes V. Könyve 34. fejezet 5-6. versében áll:

וימת שם משה עבד יקוק בארץ מואב על פי יקוק

ויקבר אתו בגי בארץ מואב מול בית פעור ולא ידע איש את קברתו עד היום הזה

És meghalt ott Mózes, I.ten szolgája, Moáb földjén, I.ten szája által. És eltemette őt /I.ten/ a völgyben, Moáb földjén, Bét Peorral szemben, és a mai napig nem ismeri senki /Mózes/ sírjának helyét.

Most azt vizsgáljuk meg, hogy a temetésnek mi módon kell zajlania.

Erre világos kijelentést tesz a Tóra. Mózes I. Könyve 3. fejezet 19. versében áll:

בזעת אפיך תאכל לחם עד שובך אל האדמה כי ממנה לקחת כי עפר אתה ואל עפר תשוב

Arcod verítékével eszed kenyered, míg vissza nem térsz a fölbe, hisz onnan vétettél; mert porból lettél és porrá leszel.

A Sulchán Áruch Jore Déá traktátus 372. fejezet 1 paragrafusában áll:

הנותן מתו בארון ולא קברו בקרקע, עובר משום מלין את המת. ואם נתנו בארון וקברו בקרקע, אינו עובר עליו, ומכל מקום יפה לקברו בקרקע ממש, אפילו בח”ל

Aki koporsóba teszi a halottját, de nem helyezi földbe, áthágja a „ne hagyd éjszakára a fán” parancsát, aki koporsóba teszi, és földbe temeti, nem hágja át. Mindenesetre szép dolog a földbe temetni /koporsó nélkül/, még Izrael földjén kívül is.

A temetés fontosságát és mindenekfeletti sürgősségét jelzi a Rámbám Misne Torá Hilchot Ével traktátus 14. fejezet 10. haláchájában:

מת אחד בעיר, כל בני העיר אסורין בעשיית מלאכה עד שיקברוהו, ואם יש לו מי שיתעסק בצרכיו מותרין

Ha valaki meghal a városban, a temetéséig nem szabad senkinek sem a munkáját végeznie, míg el nem temették. Ha van, aki /csak és kizárólag/ a halottal foglalkozik, szabad /a többieknek/ dolgozni.

Vizsgálódásunk következő állomása, a zsidó temető kérdésköre.

Már az ősidőktől fogva elkülönítették a zsidók a halottaikat a nemzsidó halottaktól. Ezen elkülönítés része volt a saját temető fenntartása. Erre számtalan forrás utal:

1., Eliezer Jehuda Waldenburg Cic Eliezer c. könyvnek 16. fejezet 36. paragrafusában írja:

בכל תפוצות ישראל מעולם הי’ להם לבני ישראל בית קברות מיוחד

Izrael minden diaszpórájában mindig is volt elkülönített zsidó temető.

2., Jechiél Jákov Weinberg Szöridé És c. könyve II. kötet 104. fejezetében írja:

שבבית עלמין של נכרים זה קבורים כמה ישראלים שנקברו שם קודם שעשו בית קברות מיוחד לישראלים

…E nemzsidó temetőben eltemettek néhány zsidót, mielőtt létrehoztak volna egy külön zsidó temetőt.

Értelemszerűen zsidót a zsidó temetőbe kell eltemetni. Kérdés, hogy van-e a rabbinikus irodalomban forrása az elkülönülésnek?

A Talmud Bávli Bráchot traktátus 58b lapján áll:

תנו רבנן: הרואה קברי ישראל אומר: ברוך אשר יצר אתכם בדין וזן אתכם בדין, וכלכל אתכם בדין, ואסף אתכם בדין, ועתיד להקימכם בדין

Tanították Mestereink: aki zsidó sírokat lát, ezt kell mondania: Áldott, aki megalkotott benneteket az ítéletben, ellátott és táplált benneteket az ítéletben, begyűjtött benneteket az ítéletben, s majd feltámaszt titeket az ítéletben!

A Talmud Jerusálmi Gittin traktátus 5. fejezet 47. oldalán áll:

עיר שיש בה גוים וישראל מעמידין גבאי גוים וגבאי ישר’ וגובין משל גוים ומשל ישראל ומפרנסין עניי גוים ועניי ישראל ומבקרין חולי גוי’ וחולי ישראל וקוברין מיתי גוים ומיתי ישראל ומנחמין אבילי גוים ואבילי ישר’ ומכבסין כלי גוים וכלי ישראל מפני דרכי שלום

Olyan városban, ahol együtt élnek zsidók és nemzsidók…támogatják a nemzsidó és a zsidó szegényeket…eltemetik a nemzsidó és a zsidó holtakat…a békesség végett

Fentiekből világosan látható, hogy már a talmudi időkben (időszámításunk előtt, és a korai századokban) elkülönültek egymástól a zsidó és a nemzsidó temtkezési helyek.

Másfajta elkülönítésnek is van jele a rabbinikus irodalomban. A zsidó halottak közötti különbségtételről is ír a Misna. Szanhedrin traktátus 6. fejezet 5. misnájában áll:

ולא היו קוברין אותו בקברות אבותיו אלא שתי בתי קברות היו מתוקנין לבית דין אחת לנהרגין ולנחנקין ואחת לנסקלין ולנשרפין

…és nem temetik el (a Bét Din ítélete alapján kivégzettet) ősei sírjába, hanem két termetőt létesítenek, egyet azoknak, akiket a Bét Din elítélt…

Erre alapozva jelenti ki a Sulchán Áruch Jore Déá traktátus 372. fejezet 5. paragrafusában:

אין קוברין רשע אצל צדיק, אפילו רשע חמור אצל רשע קל

Nem temetik el a gonoszt az igaz mellé, még a végletesen elvetemültet sem a vétkes mellé

Következő kérdésünk: eltemethető-e nem zsidó a zsidó temetőbe? A válasz általánosságban az, hogy nem. A Talmud Bávli Gittin traktátus 61a lapján áll:

וקוברין מתי נכרים עם מתי ישראל, מפני דרכי שלום

… és eltemetik a nemzsidó halottakat a zsidó halottakkal együtt a békesség végett.

Rási kommentárjában egyértelművé teszi a „zsidó halottakkal” kitételt:

לא בקברי ישראל אלא מתעסקין בהם אם מצאום הרוגים עם ישראל

/Arról szól e szöveg, hogy/ Nem a zsidó temetőbe /temetik őket/, hanem, hogy foglalkoznak velük, ha meggyilkolva találják őket a zsidókkal együtt.

A Sulchán Áruch Jore Déá traktátus 377. fejezet 1. paragrafusa így szól:

קוברים מתי עובדי כוכבים ומנחמים אבליהם, מפני דרכי שלום

Eltemetik a nemzsidó halottakat, és vigasztalják gyászolóikat a békesség végett.

Itt már a „zsidó halottakkal együtt” kitétel hiányzik, láthatólag elfogadva Rási döntését.

Maimonides Misne Tora c. könyve Hilchot Mláchim traktátus 10. fejezet 12. haláchájában így ír:

אפילו העכו”ם צוו חכמים לבקר חוליהם, ולקבור מתיהם עם מתי ישראל, ולפרנס ענייהם בכלל עניי ישראל, מפני דרכי שלום

A nemzsidókra vonatkozólag elrendelték a Bölcsek, hogy látogassuk a betegeiket, temessük el halottaikat a zsidókkal együtt, támogassuk a szegényeiket a zsidókkal együtt a békesség végett.

A Rámbám szövegéből megengedhetőnek tűnik az együttes temetés, hiszen nem veszi figyelembe Rási döntvényét írásában.

David Cvi Hoffmann a Möláméd LöHoil c. responsuma II. kötet 127. fejezetében így ír:

דבר ידוע שאין קוברין נכרי אצל ישראל, דהא בכל תפוצות ישראל מעולם היה להם לבני ישראל בית הקברות מיוחד

Köztudott, hogy a nemzsidókat nem temetik a zsidók mellé, hiszen minden zsidó diaszpórában mindig is volt külön temetőjük a zsidóknak.

Jelen esetben azonban felkelti figyelmünket Rási döntésének egy szegmense, mely a Margit-hídnál talált, a Dunába lőtt emberek kapcsán félreérthetetlen: „ha meggyilkolva találják őket”. A Dunába lőtt zsidókat kétségtelenül meggyilkolták. Az ő csontjaikhoz keveredett más halottak csontjai a kérdéses zsidó, vagy nemzsidó csontok. Ezeket az esetlegesen nemzsidó halottakat a meggyilkoltakkal együtt találták meg.

Erre az eshetőségre vonatkozik Joel Sirkes, a Bach kommentárja a Tur Jore Déa 151. fejezetéhez:

דאם מצאם הרוגים עם ישראל יכול לקבור מתיהם בקברי ישראל ואף על גב דאין ספק שאין קוברין גוי אצל ישראל דאפילו ישראל רשע אין קוברין אצל צדיק כל שכן גוי אצל ישראל וכדכתב הר”ן סוף פרק הניזקין מכל מקום יכול הוא לקבור מתי גוים עם מתי ישראל בחצר אחד מפני דרכי שלום

…ha meggyilkolva találják őket zsidó halottakkal együtt, eltemethetők a nemzsidó holtak a zsidó temetőbe, annak ellenére, hogy kétségtelen: nem temetnek nemzsidót a zsidó temetőbe, nem temetnek bűnös zsidót az igaz mellé, nemzsidót a zsidó mellé, ám ez esetben eltemethető a nem zsidó a zsidóval egy temetőbe.

A modern kor kommentátorai (mivel a vegyesházasságok sajnálatos módon elterjedtek) felkészülve az új kihívásokra, megvizsgálták a lehetőségét a nemzsidók zsidó temetőben való eltemetésének.

Moshe Feinstein Igrot Moshe c. responzuma Jore Déá II. kötet 149. fejezetében írja egy, a zsidóságba betérni szándékozóról, aki körülmetélkedett, de a rituális fürdőben való alámerülés előtt elhunyt, és a zsidó temetőben szeretnék eltemetni:

הנה הא פשוט שבלא טבילה אף שכבר מל אינו גר וממילא אין לקברו בקבורת ישראל. אבל איני רואה חיוב על הרבנים להלחם בזה באם אינם רוצים לשמוע להוראת הרבנים ומזלזלין בעצמם ורוצים לקברו בקבורת משפחה שלהם בידעם שמדינא הוא עדיין נכרי מצד קלותם ורשעתם, רק שיש למחות שלא יקברוהו סמוך להמתים שכבר נקברו שם אלא בהרחקה של ד’ אמות

Nem kérdés, hogy az alámerülés nélkül, még ha körülmetélkedett is, nem számít zsidónak, s így nem lehetne eltemetni a zsidó temetőben. Mégsem látom a rabbikra nézve kötelezőnek, hogy küzdjenek ez ellen… csak figyeljenek arra, hogy az új sír a már meglévőktől legalább négy könyök (mintegy két -két és fél méter) távolságra legyen.

Moshe Feinstein döntvényét mintegy megerősíti, és új szempontot ad hozzá Slomo Goren, az izraeli hadsereg első katonai főrabbija, aki úgy döntött, hogy egy, a Függetlenségi Háborúban elesett brit katonát el lehet temetni a zsidó katonai temetőbe, mert Izrael népéért adta az életét. /Idézi Eliad Avruch és Lilach Ben Cvi Kvurát chállálé Cáhál seénám jehudim ál pi háháláchá c. dolgozatában, http://izs.org.il/papers/BurialSoldiers.pdf/ Slomo Goren indoklásából kiviláglik, hogy temetés szempontjából más elbírálás alá esik az a nemzsidó, akit a zsidó néppel való szolidaritásáért gyilkolnak meg. Esetünkben ez az elv a Dunába lőtt nemzsidó házastársra vagy a zsidókat bújtató nemzsidókra is vonatkoztatható.

Magáénak vallja ugyancsak Mose Feinstein véleményét Jiszráél Weisz, egykori izraeli katonai főrabbi, aki egy interjújában elmondta, hogy Mordecháj Élijáhu rabbival együtt döntött, hogy Slomo Goren elve vonatkozik arra a katonára is, aki elkezdte a zsidó vallásba való betérési folyamatot is . /Idézi Eliad Avruch és Lilach Ben Cvi Kvurát chállálé Cáhál seénám jehudim ál pi háháláchá c. dolgozatában, http://izs.org.il/papers/BurialSoldiers.pdf/.

David Golinkin Izrael államra vonatkozólag vizsgálta a kérdést, és responzumában (http://www.responsafortoday.com/vol6/2_7.pdf) több lehetséges megoldást vázol fel, de minden esetben kiemeli, hogy a nemzsidó halottat a zsidó temetőn belül láthatóan el kell különíteni, mintegy külön temetőrészt létrehozva.

Rabbi Myron Geller Peaceful paths c. responsumában (www.rabbinicalassembly.org/sites/default/files/public/halakhah/teshuvot/19912000/geller_peaceful.pdf) azt írja, hogy egy olyan tömegkatasztrófa (pl: terrortámadás) esetén, mikor a zsidó és nem zsidó testrészek úgy összekeveredtek, hogy nem lehet identifikálni őket, a testrészek eltemethetők a zsidó temetőben.

Nem lehet kérdéses, hogy a Soá alatt történt gyilkosságok tömeges katasztrófának minősíthetőek.

Összefoglalva: Általánosságban kijelenthető, hogy nem temetnek el zsidó temetőbe nem zsidó halottakat. A történelem által előidézett különleges élethelyzetekre azonban különleges szabályok vonatkoznak. A bölcs decisorok megadták a lehetőséget, hogy az erőszakos halált haltak esetében, vagy egészen ritka élethelyzetekben kivételt tehessünk, s a nemzsidó halottak a zsidó halottakkal együtt nyugodjanak a zsidó temetőben.

3. A tömegsírok utáni kutatás

Egyetlen kérdés maradt nyitva: szabad-e keresnünk a tömegsírt, ha tudjuk, hogy létezik, de nem tudjuk a pontos helyét?

Több haláchikus indokot is fel tudunk sorolni, melyek nem hogy tiltják, de egyenesen kötelességünkké teszik e sírok utáni kutatást. 

A Talmud Szanhedrin traktátus 47b lapján áll:

 שלש קברות הן קבר הנמצא קבר הידוע קבר המזיק את הרבים

Háromfajta sír létezik: a megtalált sír, az ismert sír, és a sír, mely károkat okoz a többségnek.

Esetünkben a tömegsír több kategóriát ölel fel. Tudott, hogy létezik, és mivel nemzsidó földben nyugszanak a halottak, fentiek értelmében kötelességünk megkeresni a csontokat, hogy בתוך שלו, az övéi között nyugodjon. Láttuk, hogy e cél érdekében még díszes helyről akár szerényebb helyre is lehet áthelyezni a csontokat. 

Mi úgy érezzük, hogy a tudott, de pontosan nem ismert tömegsír a megtalált sír kategóriába esik.

A megtalált sír esetében így foglal állást a Sulchan Áruch a Jore Déa traktátus 363. fejezet 1. pontjában:

ואם אינו משתמר בזה הקבר שיש לחוש שמא יוציאוהו עובדי כוכבים או שיכנסו בו מים או שהוא קבר הנמצא מצוה לפנותו

Ha a sír nem őrzött, vagy fennáll a veszély, hogy a nemzsidók kihantolják, vagy víz tör be oda, vagy egy fellelt sír, micva (vallási kötelesség) kihantolni.

A pontosan nem ismert, de tudott tömegsír esetében mindezen veszélyek fennállnak. 

A Széfer Micvot Gádol tevőleges parancsolatokat felsoroló részének 231. fejezet 1. pontjában idézi a Talmud Szanhedrin traktátusát:

קבר הנמצא מותר לפנותו

A fellelt sírt szabad kihantolni.

Ugyanígy rendelkezik a Sulchán Áruch Jore Déá Traktátusa 364. paragrafus 2. pontja, mely a következő pontban hozzáteszi, hogy akár a föld tulajdonosának engedélye nélkül is ki kell hantolni az elhunytat. E ponthoz a Béér Hétév külön kommentárt fűz, melyben indokolja a rendelkezést, a Talmud Szanhedrin traktátus 47b lapjára hivatkozva.

A Széfer Micvot Gádol (és mind a korábbi és későbbi decisorok) szerint a meglelt sír kihantolása és (értelemszerűen) a csontok zsidó temetőben való elhelyezése vallási kötelezettség.

A Talmud Megilla traktátus 29a lapján olvasható:

תנו רבנן בית הקברות אין נוהגין בהן קלות ראש אין מרעין בהן בהמה ואין מוליכין בהן אמת המים ואין מלקטין בהן עשבים ואם ליקט שורפן במקומן מפני כבוד מתים

Tanították Mestereink: a temetőben nem viselkedünk könnyelműen, nem legeltetünk, nem vezetünk keresztül rajta vízvezetéket, nem gyűjtünk füveket (ha valaki mégis megtette, helyben égesse el), s mindezt a halottak tisztelete miatt. 

A meglévő tömegsír, noha pontos helye nem ismeretes, a fenti veszélyeknek mind ki van téve. Ebből következik, hogy a halottak tisztelete igencsak hiányos, míg nem fedik fel a sír pontos helyét.

Mennyire fontos e tisztelet?

Ugyancsak e traktátus 3b oldalán áll:

תלמוד תורה ומת מצוה מת מצוה עדיף

Ha választani kell, a halottal való foglalatoskodás még a Tóra tanulmányozásánál is előrébbvaló. 

A Sulchán Áruch Jore Déa traktátus 361. fejezet 1. paragrafusában áll:

מבטלין תלמוד תורה להוצאת המת למאן דמתני לאחרים אין לו שיעור אפילו יש עמו כמה אלפים מתבטל בשבילו

Abbahagyják a Tóra tanulmányozását a halottal való foglalatosság miatt, s ha valaki épp tanít, nem számít, akár ezreket is, abba kell hagynia. Magyarul ez annyit tesz, hogy a halott tisztelete abszolút prioritást élvez.

Rabbi Myron S. Geller Exhuming the Dead című responsumában idézi Rabbi Jicchák Elchánán Spectort:

“… each Jew enjoys a chazakah, a presumption, as tzaddik to whom the kever shelo, personal ownership requirement applies. Thus every Jew must be buried in a plot owned in perpetuity by the deceased.”

Minden zsidó abban az elővélelmezettségben áll, hogy igaz ember, akit megillet a saját sírhely. Ezért minden elhunyt zsidót olyan helyre kell temetni, mely az ő tulajdona.

Végezetül hadd idézzük a Midrást a Talmud Szóta traktátus 13a lapjáról: Mózes az Exodust megelőző éjjel kiment a Nílus partjaira, és felszólította Józsefet, hogy emelkedjen ki a koporsója a habokból, ha be akarja tartatni az ígéretet, mely szerint a Kivonulás idején magukkal viszik csontjait. József koporsója azonnal kiemelkedett a Nílusból.

A párhuzam, úgy gondoljuk, magáért beszél.

Összefoglalva: amennyiben tudomásunk van egy jelöletlen tömegsír létezéséről, melybe zsidó mártírokat temettek, úgy vallási kötelezettségünk e sírt felkutatni, s a benne nyugvók

Hamvakat a hamvakhoz?

Bármely zsidó temetőben urna elhelyezése ellentmond a zsidó törvényeknek. Állásfoglalásunkban ennek haláchikus alapjait tekintjük át. 

Oda és vissza

Ez a Tóra rendelkezése.

זֹ֚את חֻקַּ֣ת הַתּוֹרָ֔ה

Így áll a hetiszakaszunk elején. A folytatás azonban nem az egész Tórát ismerteti (nem is tehetné), csupán a vörös tehén paradoxona elé állít bennünket. 

A legendás vörös tehén, melynek nem lehetett egyetlen szál más színű szőre sem, különleges és az emberi értelem számára felfoghatatlan tulajdonsággal bírt. (Olyan ritka volt az ilyen állat, hogy a Misna szerint összesen hét felelt meg minden kritériumnak a második Szentély pusztulásáig.) Ezen állat hamvait vízzel kellett keverni, s azt, aki halott által tisztátalan volt, e víz megtisztította. Az a személy, aki a megtisztulóra hintette a vizet, tisztátalanná vált a hintés pillanatában. Ugyanaz a víz az egyik embert megtisztítja, míg a másikat egyidejűleg tisztátalanná teszi. Érthetetlen? Feloldhatatlan az ellentmondás? Igen. 

Miért nem azt írja Mózes, hogy “ez a tisztátalanságra vonatkozó rendelkezés”, vagy azt, hogy “ez a vörös tehén rendelete”? Miért vonatkoztatja a parancsot az egész Tanra?

Mózes nem tesz egyebet, csupán új kontextusba helyezi a Törvényt, a már olvasott, hallott, ismert rendelkezéseket, erkölcsi és filozófiai útmutatásokat eleveníti fel e megfogalmazással.

Tudja és tanítja a legalapvetőbb elvet, amelyet, még ha ismerünk is, nem vagyunk mindig tudatában. Bármit teszünk, annak nem csupán mások tekintetében vannak konzekvenciái. Mi magunk is érintettek leszünk, az aktív fél státuszából kifolyólag. Cselekedeteink visszahatnak ránk. 

Káinnak mondja az Ö.való, még a testvérgyilkosság előtt:

הֲל֤וֹא אִם־תֵּיטִיב֙ שְׂאֵ֔ת וְאִם֙ לֹ֣א תֵיטִ֔יב לַפֶּ֖תַח חַטָּ֣את רֹבֵ֑ץ וְאֵלֶ֙יךָ֙ תְּשׁ֣וּקָת֔וֹ וְאַתָּ֖ה תִּמְשָׁל־בּֽוֹ

Nemde, ha jót cselekszel, felemelkedsz, de ha nem, az ajtó előtt hever a bűn, reád vágyakozik, de kötelességed uralkodni rajta.

Ha úgy hisszük, ez valamiféle homályos megfogalmazás, általános elvi állásfoglalás, nagyobbat nem is tévedhetnénk. Ez a Tóra rendelkezése, זֹ֚את חֻקַּ֣ת הַתּוֹרָ֔ה, utal erre Mózes, már a Teremtés után közvetlenül, az emberi kor hajnalán. 

Ha jót teszel, felemelkedsz. Nem csupán mások fognak dicsérőleg reád tekinteni, nem csak a jó híred gyarapszik, de minden pozitív cselekedeted után te is többnek, jobbnak, erényesebbnek fogod magad érezni tegnapi önmagadnál. Jó példával jársz elöl, melyet mások is igyekszenek majd követni.

S igaz a fordítottja is. Rossz cselekedeteid emlékét megőrzik az emberek. Emlékeznek rájuk, hosszú évek múltán is, s akárcsak Káinon, rajtad marad a láthatatlan bélyeg. Uralkodj a bűnön, rossz ösztöneiden, haragodon, mert mélybe ránt, elsüllyeszt a rossz lelkiismeret mocsarába, s onnan nincs mindig kiút, nincs mindig felemelkedés. 

Tiszta cselekedeteid alapján ítéltess meg, mások szemében légy jó és igaz, akkor a Tóra rendelkezéseit híven és szeretettel tartod meg, s késztetsz általa másokat is azok megtartására. Nekünk ez a küldetésünk, זֹ֚את חֻקַּ֣ת הַתּוֹרָ֔ה, ez a Tóra rendelkezése.

Kémek a sasfészekben

Kevés olyan foglalatosság van, melyet annyi legenda, titokzatosság és misztikum övez, mint a kémek világa. Könyvek, filmek, elbeszélések megszámlálhatatlan sokasága mesél e romantikusnak tűnő, ámde veszélyekkel és akár halállal járó világról. 

Ki ne ismerné egy-egy világhírűvé lett kém nevét? Mata Hari, Ábel ezredes, Dóra, Kim Philby, hogy csak az utóbbi mintegy száz esztendő nevesebbjeit említsük. James Bond vagy Stirlitz, a fantázia szülte kémek mind egyfajta romantikát sugároznak, s mi, az olvasók-nézők szívesen azonosulunk a jó oldalon álló, bátor és a veszéllyel mit sem törődő hősökkel. 

De ilyen széles körben ismerik-e például Náchbi vagy Pálti nevét? A válasz valószínűleg az, hogy nem. Pedig a világ legolvasottabb könyvében áll a nevük és történetük: a Bibliában.

E heti olvasmányunk sorolja el a kémek történetét, köztük a fenti kettőt, kiket Mózes küld az Ígéret Földjére, hogy a honfoglalásra megfelelően fel tudjanak készülni. A kémek visszatérnek, s a felfokozott várakozást letörve, rossz hírét keltik az országnak. A nép elcsügged, majdhogynem fellázad, s ennek következtében negyven év vándorlásra ítélik önmagukat, mindaddig, míg az egyiptomi kivonulás utolsó tanúi is el nem távoznak az öröklétbe. 

Mit tettek ezek az emberek, hogy ilyen rettenetes büntetést hoztak a népre? Mit tett a nép, hogy így kellett bűnhődniük? 

A kémek látszólag semmi egyebet nem tettek, mint teljesítették küldetésüket. Beszámoltak csupán arról, amit láttak. S itt a válasz a Mit tettek? kérdésre. Amit láttak, azt nem tudták objektíven szemlélni. Prejudikáltak, önnön benső félelmeiket vetítették ki az országra, s ezért hangozhatott el a nép sorsát megpecsételő kémjelentés: 

לֹ֥א נוּכַ֖ל לַעֲל֣וֹת אֶל־הָעָ֑ם כִּֽי־חָזָ֥ק ה֖וּא מִמֶּֽנּוּ

Nem mehetünk fel (az országba) ehhez a néphez, mert erősebbek, mint mi!

Gyengének és elesettnek hitték magukat. Gyengévé és elesetté is tették önnönmagukat, mert önbizalom híján a legerősebb hadsereg sem képes győzelmet aratni. Tévedtek, mikor úgy vélték, majd lesznek más küldöttek, akik majd biztatóbb híreket hoznak. Nem voltak. Egy nép sorsa volt a kezükben, s egy rossz döntéssel, saját gyávaságukkal egy teljes nemzet életcélját -az Ígéret Földjére való bevonulást-  tették lehetetlenné.

S a nép hitt nekik. Hitt, hiszen כֹּ֖ל נָשִׂ֥יא, valamennyien főemberek voltak. Valamilyen oknál fogva elértek egy rangot, kivívták a nép bizalmát. Természetes, hogy a beszámolóban nem kételkedtek, s természetes az is, hogy megrettentek, elcsüggedtek, s ennek hangot is adtak. Egyetlen dolgot nem éreztek, s ez adta a következő nemzedék kezébe a honfoglalást: hitet, bizalmat I.tenben. A kishitűség, az önbizalomhiány átvétele és az önmaguk annak való átadása  megpecsételte sorsukat. 

Mi minden szombat reggel mondjuk: לָא עַל אֱנָשׁ רָחִיצְנָא, nem az emberben bízunk, hanem az Ég I.tenében. A kémek és a nép példája intő jel: higgyünk mindig magunkban, ismerjük fel erősségeinket, s használjuk is azokat. S ha kis segítségre van szükségünk nemes céljaink eléréséhez, bízzunk I.ten szerető segítségében. Sosem küzdünk a jó ügyekért egyedül, Vele mindig ketten vagyunk!

Adni és adni

וַיַּקְרִ֙יבוּ֙ נְשִׂיאֵ֣י יִשְׂרָאֵ֔ל רָאשֵׁ֖י בֵּ֣ית אֲבֹתָ֑ם

Izrael fejedelmei, a családfők, elhozták áldozataikat

Nószaj hetiszakasza a leghosszabb szidra a Tórában: 176 versből áll. (Csak az érdekesség kedvéért: a Biblia könyveinek leghosszabb fejezete, a 119. zsoltár szintén 176 vers, s a Talmud legvaskosabb traktátusa, a Bava Batra éppen 176 lapból áll.)

Bőséges témaválasztékot kínál a szakasz: szó esik benne a názirról, a féltékenységi szertartásról, s a hetiszakasz csúcspontjaként itt hangzik el a papi áldás.

Felavatják a pusztai Szentélyt, s a fejedelmek, Izrael legtekintélyesebbjei, mind Mózes elé járulnak, hogy adományaikat, áldozataikat elhozzák. Tizenkét törzs, tizenkét notabilitás.

Azt hinnénk, hogy a fantázia végtelen, s a nagycsaládok első emberei egymást figyelve, s (kiindulva mai “überelős” világunkból,) másokat mintegy túlszárnyalva hozzák a grandiózus és értékes adományokat. Az emberi természet elvégre nem változik, a mozgatórugók ugyanazok évezredek óta.

S olvasva a textust, rácsodálkozunk a fejedelmek adományainak listájára. A tizenkét vezető nem licitált egymásra, nem akart egyik sem nagyvonalúbbnak tűnni a másiknál. Mindannyian ugyanazt az ajándékot vitték, mindannyian ugyanazt az áldozatot hozták.

Mintha megakadt volna a tű a lemezen, szóról-szóra ugyanazt olvassuk mindenkinél: “egy 130 sekel súlyú ezüst tál”, “egy tíz sekel súlyú arany kanál, telve tömjénnel”, “egy kecske bűnáldozatul” és így tovább.

Ennyire fantáziátlanok lettek volna? Nehezen hihető. Uniformizálták az adományokat? Nem valószínű. Összebeszéltek, hogy egyik se szégyenkezzen a szegényesebb ajándék miatt? Talán, de nincs erre utaló jel. Mi történt?

Több magyarázat is kínálkozik. Mikor az első fejedelem, Náchson ben Áminádáv bemutatta az adományokat, a többiek látták, hogy I.ten megelégedéssel fogadja azokat. Így nem volt okuk arra, hogy változtassanak, mondhatni, biztosra mentek. S mindannyian olyan ajándékokat vittek, melyek a szolgálatban szükségesek voltak, fel- és elhasználásra kerültek. Nem vittek semmit, ami csupán ékesség volt, ami felesleges, vagy méltatlan a Szentélyhez és funkciójához.

Másik olvasat az intenció kérdése. A fejedelmek más és más gondolatokkal vitték az adományokat. Volt, amelyik a Szentély jövőjére gondolt, volt, aki a családjáért vitt adományt, s volt, aki az adakozás öröméért adta, amit adott. Így nem a tárgyak és az állatok voltak fontosak, hanem a mögöttük megbúvó szív, az érzelmek, a hit és a könyörgés. I.ten nem azért fogadta elégedetten az adományokat, mert Neki fontosak voltak, hanem azért, mert látta a cselekedet mögötti szándékot. Nem a  tárgyakkal, hanem a zsidó szívvel volt elégedett.

A fejedelmek ajándékai, akárcsak a pusztai Szentély, már réges-régen elenyésztek. Ám a szívük példája, a zsidó szív, mely mindig valamely nemes eszméért, a család vagy a közösség felemelkedéséért, boldogságáért dobog, mindörökké fennmarad.

Csak öt perc

Ezen a héten beköszönt Sovuajsz, a Tóraadás ünnepe. Szombat este kezdődik az ünnep, s vasárnap délelőtt felhangzik a Tíz Ige, emlékeztetőül arra a több évezreddel ezelőtt megélt megismételhetetlen pillanatra, mikor I.ten kinyilatkoztatta mai napig élő törvényeit. Tóráját.

Mindmáig él, és nem ástunk igazán a mélyére, dacára annak, hogy tudós rabbik és kutatók milliói foglalkoztak az Írással nemzedékeken át. Mégis, minden alkalommal, ha elővesszük, s elmerülünk a szövegben, van benne valami új, valami, ami csak nekünk szól, csak ma, csak itt.

Gondolhatnánk: “Még akkor is, ha elkötelezem magam, és elkezdek Tórát tanulni, akkor sem fogok sehová jutni. Mély és számomra érthetetlen. Esetleg nincs rá időm, vagy nincs hozzá képzettségem. A Tóra tanulmányozása éppen ezért nem az én dolgom.”

Igazunk van. Mint mindenhez, a Tórához is kell előképzettség. Meg kell tanulni héberül, ami nem könnyű feladat. S ha tudjuk, hogy a Tóra nem csak  Mózes Öt Könyve, hanem minden más irodalom, mely erre épül, a Talmud, az exegéták munkája, akkor szinte leküzdhetetlen az akadály.

Nem  egyszerűbb rögtön feladni? Nem könnyebb letudni azzal, hogy nem tudok héberül, más dolgom van, vagy bármi ehhez hasonló kifogással kibújni alóla? Dehogynem. Még meg is nyugtatjuk esetleg hőbörögni készülő lelkünket, hogy igazat mondtunk. Minden ürügy, minden kibúvó igaz.

Mégis valamiért hamisan cseng.

Nem kell tudni héberül. Van magyar fordítás, sokféle, s mind megfelelő arra, hogy elkezdjük a tanulmányainkat. Ha birtokában vagyunk az angolnak vagy a németnek, kinyílik a zsidó tudás tárháza, hisz nyomtatásban vagy online akár egy egész rabbinikus könyvtár is megtalálható. Talmud, kommentárirodalom, filozófia, etika és erkölcs, történelem: ami csak érdekel minket, fellelhető és hozzáférhető.  

Van más dolgunk. A mai világ nem kedvez az elmélyült tudásnak. Arcunk verejtékével keressük kenyerünk, s a fárasztó, testet őrlő munka után nem vágyunk szellemi munkára. Ám eleinknek, de akár szüleinknek is volt más dolguk. Mégis, jutott idejük arra, hogy egy kis zsidó tudást, egy cseppet a nagy óceánból megmentsenek a maguk számára.

A Chászám Szajfert, Schreiber Mózest, a pozsonyi jesíva szellemóriás vezetőjét megkérdezték, hogyan sajátította el azt a szinte emberfeletti tudást, melyet birtokolt. Azt válaszolta: öt perc alatt. Mikor csodálkozva kérdeztek vissza, elmagyarázta: öt perc, míg sorban álltam, míg vártam valakire, míg nem kezdődött el az órám. Ezeket az öt perceket kihasználtam. és tanultam.

Öt percünk nekünk is van. Míg nem kezdődik a műsor, míg várunk az ételre, míg fel nem szabadul a fürdőszoba. Ezeket az öt perceket ki tudjuk használni. Csak az első öt percre kell rávennünk magunkat, mert a Tórának mindig van egy mondata, amely rezonál a lelkünkre. Ha megvan ez a kapocs, a többi öt perc már adja magát. Keressünk csak addig, amíg ezt a kapcsot megtaláljuk, s attól kezdve mi is lehetünk ötperces tudósok.

A kollektíva kollektív?

וְאִם־בְּחֻקֹּתַ֣י תִּמְאָ֔סוּ וְאִ֥ם אֶת־מִשְׁפָּטַ֖י תִּגְעַ֣ל נַפְשְׁכֶ֑ם לְבִלְתִּ֤י עֲשׂוֹת֙ אֶת־כָּל־מִצְוֺתַ֔י לְהַפְרְכֶ֖ם אֶת־בְּרִיתִֽ

Ha rendeleteimet megvetitek, és törvényeimet elveti lelketek, hogy ne cselekedjétek meg parancsolataimat, és felbontsátok szövetségemet…

Hetiszakaszunkban az első hosszabb feddés-sorozat, a Tajchéchó hangzik el. I.ten előrevetíti a zsidó nép viselkedésének jutalmát, ha megtartják parancsolatait, és a büntetést, ha letérnek az általa kijelölt útról.

Látszólag az egész népnek szól a figyelmeztetés. Az i.teni igazságosságnak azonban ellentmond a kollektív jutalom és büntetés elve. A többes szám használata nem a kollektív jutalmat vagy büntetést jelenti, hanem az egyes ember a másik iránt viselt felelősségére utal.

כל ישראל ערבין זה לזה וכולם כגוף א׳

A Ritva fogalmazta meg az egyik legfontosabb alapelvet: minden zsidó felelősséget visel a másikért, s olyanok, mintha egy test lennének.

Ennek tükrében a többes szám csupán udvariasság I.ten részéről. A Tajchéchó az egyénnek, a hallgatónak, az olvasónak szól

Az egyes ember, az individuum szabad akarattal rendelkezik. A Tóra igen sok szempontból járja körül e filozófiai sarokpont következményeit. Jutalom és büntetés, jó és rossz, minden ismeretes az ember előtt. Ki-ki szabadon dönt, ismerve a választás konklúzióit, hogy mely útra lép. Tudjuk, mit kapunk. ha jót cselekszünk, és mi jár az útról való letérésért.

Már az ősidőkben megmondatott, milyen opciók állnak az ember előtt. Az első gyilkosságot megelőzően I.ten így szól a későbbi testvérgyilkoshoz, Káinhoz:

הֲל֤וֹא אִם־תֵּיטִיב֙ שְׂאֵ֔ת וְאִם֙ לֹ֣א תֵיטִ֔יב לַפֶּ֖תַח חַטָּ֣את רֹבֵ֑ץ וְאֵלֶ֙יךָ֙ תְּשׁ֣וּקָת֔וֹ וְאַתָּ֖ה תִּמְשָׁל־בּֽ

Nemde, ha jót teszel, felemelkedsz, s ha nem: a bűn az ajtó előtt hever, reád vágyakozik; de te uralkodj rajta!

E mondatban minden benne van. A jótett következménye a mindig magasabbra való jutás, morálisan, erkölcsileg, spirituálisan s nem utolsósorban akár monetárisan is. A becsületesség, a tisztesség akkor is jóra vezet, ha nehéz megtartani, ha előnyösebbnek látszik eltérni tőle.

Ennek ellentéte az ember sajátjaként bennünk élő rossz, a bűnre való hajlam. Erkölcsünk, a Tóra szavai, I.ten figyelmeztetése az ajtó, melyet zárva kell tartanunk, hogy ne léphessen át rajta a leselkedő végzet. A vétek, a rossz ösztön, a gonosz hajlam mélybe taszítja az elkövetőt, s az áldozatot egyaránt.

Míg a jótett mosolyt, elégedettséget, mindenki számára pozitív végkicsengést ad, addig a bűnös cselekedet könnyeket, fájdalmat, reményvesztést okoz.

Áldás és átok, jutalom és büntetés. Cselekedeteink mérlege, lelkiismeretünk szava, környezetünk rólunk szóló véleménye, s nem utolsósorban tetteink következménye. Rajtunk áll, nemes emlékeket idéz-e majd, ha emlegetnek bennünket, vagy szégyenkezni, pirulni kell-e  a bennünket ismerőknek. Rajtunk, múlik, csakis önmagunkon, milyen megítélés alá fog esni a személyünk, s rajtunk keresztül az egész zsidó nép, hiszen egy testként ítél meg bennünket a világ.