Adni és adni

וַיַּקְרִ֙יבוּ֙ נְשִׂיאֵ֣י יִשְׂרָאֵ֔ל רָאשֵׁ֖י בֵּ֣ית אֲבֹתָ֑ם

Izrael fejedelmei, a családfők, elhozták áldozataikat

Nószaj hetiszakasza a leghosszabb szidra a Tórában: 176 versből áll. (Csak az érdekesség kedvéért: a Biblia könyveinek leghosszabb fejezete, a 119. zsoltár szintén 176 vers, s a Talmud legvaskosabb traktátusa, a Bava Batra éppen 176 lapból áll.)

Bőséges témaválasztékot kínál a szakasz: szó esik benne a názirról, a féltékenységi szertartásról, s a hetiszakasz csúcspontjaként itt hangzik el a papi áldás.

Felavatják a pusztai Szentélyt, s a fejedelmek, Izrael legtekintélyesebbjei, mind Mózes elé járulnak, hogy adományaikat, áldozataikat elhozzák. Tizenkét törzs, tizenkét notabilitás.

Azt hinnénk, hogy a fantázia végtelen, s a nagycsaládok első emberei egymást figyelve, s (kiindulva mai “überelős” világunkból,) másokat mintegy túlszárnyalva hozzák a grandiózus és értékes adományokat. Az emberi természet elvégre nem változik, a mozgatórugók ugyanazok évezredek óta.

S olvasva a textust, rácsodálkozunk a fejedelmek adományainak listájára. A tizenkét vezető nem licitált egymásra, nem akart egyik sem nagyvonalúbbnak tűnni a másiknál. Mindannyian ugyanazt az ajándékot vitték, mindannyian ugyanazt az áldozatot hozták.

Mintha megakadt volna a tű a lemezen, szóról-szóra ugyanazt olvassuk mindenkinél: “egy 130 sekel súlyú ezüst tál”, “egy tíz sekel súlyú arany kanál, telve tömjénnel”, “egy kecske bűnáldozatul” és így tovább.

Ennyire fantáziátlanok lettek volna? Nehezen hihető. Uniformizálták az adományokat? Nem valószínű. Összebeszéltek, hogy egyik se szégyenkezzen a szegényesebb ajándék miatt? Talán, de nincs erre utaló jel. Mi történt?

Több magyarázat is kínálkozik. Mikor az első fejedelem, Náchson ben Áminádáv bemutatta az adományokat, a többiek látták, hogy I.ten megelégedéssel fogadja azokat. Így nem volt okuk arra, hogy változtassanak, mondhatni, biztosra mentek. S mindannyian olyan ajándékokat vittek, melyek a szolgálatban szükségesek voltak, fel- és elhasználásra kerültek. Nem vittek semmit, ami csupán ékesség volt, ami felesleges, vagy méltatlan a Szentélyhez és funkciójához.

Másik olvasat az intenció kérdése. A fejedelmek más és más gondolatokkal vitték az adományokat. Volt, amelyik a Szentély jövőjére gondolt, volt, aki a családjáért vitt adományt, s volt, aki az adakozás öröméért adta, amit adott. Így nem a tárgyak és az állatok voltak fontosak, hanem a mögöttük megbúvó szív, az érzelmek, a hit és a könyörgés. I.ten nem azért fogadta elégedetten az adományokat, mert Neki fontosak voltak, hanem azért, mert látta a cselekedet mögötti szándékot. Nem a  tárgyakkal, hanem a zsidó szívvel volt elégedett.

A fejedelmek ajándékai, akárcsak a pusztai Szentély, már réges-régen elenyésztek. Ám a szívük példája, a zsidó szív, mely mindig valamely nemes eszméért, a család vagy a közösség felemelkedéséért, boldogságáért dobog, mindörökké fennmarad.

Reklámok

Csak öt perc

Ezen a héten beköszönt Sovuajsz, a Tóraadás ünnepe. Szombat este kezdődik az ünnep, s vasárnap délelőtt felhangzik a Tíz Ige, emlékeztetőül arra a több évezreddel ezelőtt megélt megismételhetetlen pillanatra, mikor I.ten kinyilatkoztatta mai napig élő törvényeit. Tóráját.

Mindmáig él, és nem ástunk igazán a mélyére, dacára annak, hogy tudós rabbik és kutatók milliói foglalkoztak az Írással nemzedékeken át. Mégis, minden alkalommal, ha elővesszük, s elmerülünk a szövegben, van benne valami új, valami, ami csak nekünk szól, csak ma, csak itt.

Gondolhatnánk: “Még akkor is, ha elkötelezem magam, és elkezdek Tórát tanulni, akkor sem fogok sehová jutni. Mély és számomra érthetetlen. Esetleg nincs rá időm, vagy nincs hozzá képzettségem. A Tóra tanulmányozása éppen ezért nem az én dolgom.”

Igazunk van. Mint mindenhez, a Tórához is kell előképzettség. Meg kell tanulni héberül, ami nem könnyű feladat. S ha tudjuk, hogy a Tóra nem csak  Mózes Öt Könyve, hanem minden más irodalom, mely erre épül, a Talmud, az exegéták munkája, akkor szinte leküzdhetetlen az akadály.

Nem  egyszerűbb rögtön feladni? Nem könnyebb letudni azzal, hogy nem tudok héberül, más dolgom van, vagy bármi ehhez hasonló kifogással kibújni alóla? Dehogynem. Még meg is nyugtatjuk esetleg hőbörögni készülő lelkünket, hogy igazat mondtunk. Minden ürügy, minden kibúvó igaz.

Mégis valamiért hamisan cseng.

Nem kell tudni héberül. Van magyar fordítás, sokféle, s mind megfelelő arra, hogy elkezdjük a tanulmányainkat. Ha birtokában vagyunk az angolnak vagy a németnek, kinyílik a zsidó tudás tárháza, hisz nyomtatásban vagy online akár egy egész rabbinikus könyvtár is megtalálható. Talmud, kommentárirodalom, filozófia, etika és erkölcs, történelem: ami csak érdekel minket, fellelhető és hozzáférhető.  

Van más dolgunk. A mai világ nem kedvez az elmélyült tudásnak. Arcunk verejtékével keressük kenyerünk, s a fárasztó, testet őrlő munka után nem vágyunk szellemi munkára. Ám eleinknek, de akár szüleinknek is volt más dolguk. Mégis, jutott idejük arra, hogy egy kis zsidó tudást, egy cseppet a nagy óceánból megmentsenek a maguk számára.

A Chászám Szajfert, Schreiber Mózest, a pozsonyi jesíva szellemóriás vezetőjét megkérdezték, hogyan sajátította el azt a szinte emberfeletti tudást, melyet birtokolt. Azt válaszolta: öt perc alatt. Mikor csodálkozva kérdeztek vissza, elmagyarázta: öt perc, míg sorban álltam, míg vártam valakire, míg nem kezdődött el az órám. Ezeket az öt perceket kihasználtam. és tanultam.

Öt percünk nekünk is van. Míg nem kezdődik a műsor, míg várunk az ételre, míg fel nem szabadul a fürdőszoba. Ezeket az öt perceket ki tudjuk használni. Csak az első öt percre kell rávennünk magunkat, mert a Tórának mindig van egy mondata, amely rezonál a lelkünkre. Ha megvan ez a kapocs, a többi öt perc már adja magát. Keressünk csak addig, amíg ezt a kapcsot megtaláljuk, s attól kezdve mi is lehetünk ötperces tudósok.

A kollektíva kollektív?

וְאִם־בְּחֻקֹּתַ֣י תִּמְאָ֔סוּ וְאִ֥ם אֶת־מִשְׁפָּטַ֖י תִּגְעַ֣ל נַפְשְׁכֶ֑ם לְבִלְתִּ֤י עֲשׂוֹת֙ אֶת־כָּל־מִצְוֺתַ֔י לְהַפְרְכֶ֖ם אֶת־בְּרִיתִֽ

Ha rendeleteimet megvetitek, és törvényeimet elveti lelketek, hogy ne cselekedjétek meg parancsolataimat, és felbontsátok szövetségemet…

Hetiszakaszunkban az első hosszabb feddés-sorozat, a Tajchéchó hangzik el. I.ten előrevetíti a zsidó nép viselkedésének jutalmát, ha megtartják parancsolatait, és a büntetést, ha letérnek az általa kijelölt útról.

Látszólag az egész népnek szól a figyelmeztetés. Az i.teni igazságosságnak azonban ellentmond a kollektív jutalom és büntetés elve. A többes szám használata nem a kollektív jutalmat vagy büntetést jelenti, hanem az egyes ember a másik iránt viselt felelősségére utal.

כל ישראל ערבין זה לזה וכולם כגוף א׳

A Ritva fogalmazta meg az egyik legfontosabb alapelvet: minden zsidó felelősséget visel a másikért, s olyanok, mintha egy test lennének.

Ennek tükrében a többes szám csupán udvariasság I.ten részéről. A Tajchéchó az egyénnek, a hallgatónak, az olvasónak szól

Az egyes ember, az individuum szabad akarattal rendelkezik. A Tóra igen sok szempontból járja körül e filozófiai sarokpont következményeit. Jutalom és büntetés, jó és rossz, minden ismeretes az ember előtt. Ki-ki szabadon dönt, ismerve a választás konklúzióit, hogy mely útra lép. Tudjuk, mit kapunk. ha jót cselekszünk, és mi jár az útról való letérésért.

Már az ősidőkben megmondatott, milyen opciók állnak az ember előtt. Az első gyilkosságot megelőzően I.ten így szól a későbbi testvérgyilkoshoz, Káinhoz:

הֲל֤וֹא אִם־תֵּיטִיב֙ שְׂאֵ֔ת וְאִם֙ לֹ֣א תֵיטִ֔יב לַפֶּ֖תַח חַטָּ֣את רֹבֵ֑ץ וְאֵלֶ֙יךָ֙ תְּשׁ֣וּקָת֔וֹ וְאַתָּ֖ה תִּמְשָׁל־בּֽ

Nemde, ha jót teszel, felemelkedsz, s ha nem: a bűn az ajtó előtt hever, reád vágyakozik; de te uralkodj rajta!

E mondatban minden benne van. A jótett következménye a mindig magasabbra való jutás, morálisan, erkölcsileg, spirituálisan s nem utolsósorban akár monetárisan is. A becsületesség, a tisztesség akkor is jóra vezet, ha nehéz megtartani, ha előnyösebbnek látszik eltérni tőle.

Ennek ellentéte az ember sajátjaként bennünk élő rossz, a bűnre való hajlam. Erkölcsünk, a Tóra szavai, I.ten figyelmeztetése az ajtó, melyet zárva kell tartanunk, hogy ne léphessen át rajta a leselkedő végzet. A vétek, a rossz ösztön, a gonosz hajlam mélybe taszítja az elkövetőt, s az áldozatot egyaránt.

Míg a jótett mosolyt, elégedettséget, mindenki számára pozitív végkicsengést ad, addig a bűnös cselekedet könnyeket, fájdalmat, reményvesztést okoz.

Áldás és átok, jutalom és büntetés. Cselekedeteink mérlege, lelkiismeretünk szava, környezetünk rólunk szóló véleménye, s nem utolsósorban tetteink következménye. Rajtunk áll, nemes emlékeket idéz-e majd, ha emlegetnek bennünket, vagy szégyenkezni, pirulni kell-e  a bennünket ismerőknek. Rajtunk, múlik, csakis önmagunkon, milyen megítélés alá fog esni a személyünk, s rajtunk keresztül az egész zsidó nép, hiszen egy testként ítél meg bennünket a világ.

Idő és időtlenség

וַיְדַבֵּ֤ר יְהוָה֙ אֶל־מֹשֶׁ֔ה בְּהַ֥ר סִינַ֖י

És szólt I.ten Mózeshez Szináj hegyén…

Nem véletlenül említi meg hetiszakaszunk a kinyilatkoztatás színterét. A zsidó élet már a kezdetektől fogva korlátok közé szorította a népet. Szináj hegyénél, ahol Izrael héberekből a törvények átvételével zsidóvá lett, minden szinten  látható és érezhető a korlátok léte.

Korlátozott volt a hely, ahol tartózkodhattak: a hegy körül kellett lenniük. Korlátozott volt az idejük: mindösszesen három napot kaptak a lelki és fizikai felkészülésre. Korlátozottá vált a cselekvési szabadságuk: a jövendőben ezentúl csak és kizárólag azt tehették-tehetjük, amit engedélyez számunkra a Törvény.

Felsóhajtunk, schwer zu sein a yid, nehéz zsidónak lenni. Láthatólag igaz a keserédes jiddis mondás. Akkor is korlátok között élünk, ha nem tartjuk aprólékosan, rigorózusan meg a tórai törvényeket, ha nem figyelünk arra, mit mondanak a rabbinikus rendeletek.

Egy vallásos zsidó megválogatja, mit eszik, mit iszik. Nem ehet azt, amit más, szigorú szabályok kötik az étkezési rituálét. Még az ételek fogyasztása  egymásutániságának is megvannak a maguk szabályai, mennyivel lehet tejes után húsosat enni és fordítva. Nem mehet akárhová, figyelnie kell a zsidó erkölcs és etika által megszabott korlátokra. Még a látszatát is kerülnie kell, hogy esetleg tiltott helyen tartózkodik. Szigorúan megszabott, mit láthat, hallhat és mit mondhat. A tisztaság nem csupán az erkölcsöt, de a beszédet is áthatja. Szombat- és ünnepnapokon szinte minden hétköznapi tevékenységtől megfosztatik, csak az aznapra szükséges legfontosabb cselekedetek engedélyezettek.

S ha ez nem lenne elég, egy vallásos zsidó életét át-és átszövik a héber áldások, imák: külön áldás van a villámlásra, az új dolgokra, a jó és rossz hírre. Megfelelő áldást kell mondani étkezés előtt és után, attól függően, mit eszünk vagy iszunk. Ami másnak egy kávé, az neki áldás, kávé, áldás. Most, az ómerszámlálás idején a férfiak még a borotválkozástól is el vannak tiltva.

Mondhatjuk, régi idők szabályai, ma elavultak, csak megkeserítik az életünket. A modern világ amúgy sem kedvez a klasszikus zsidó erkölcsnek, képtelenség annak minden aspektusát belátni és megtartani. A Szinájnál felállított korlátok ledőltek.

Igaz. Mint ahogy az is, a modern társadalom sem engedi szabadjára a benne élőt. A civil törvények és erkölcsi normák is korlátok közé szorítanak bennünket. Emberi mivoltunk is határt szab cselekedeteinknek és szavainknak. Mégsem sóhajtozunk, hogy nehéz modern embernek lenni. Megteszünk mindent, hogy megfeleljünk a társadalmi normáknak. Egyrészt félünk embertársaink véleményétől, másrészt félünk a törvény által kilátásba helyezett büntetéstől.

Akkor miért nem próbálunk meg mindig kicsit jobban behúzódni a zsidóságunk által felállított korlátok mögé? Ha mi magunk nem tiszteljük ezeket, akkor nem csupán ledőlnek, de el is tűnnek az életünkből, s gyermekeink életéből.

Szinájnál egy dolog vált korlátlanná, időtlenné: a zsidóság. Életének, továbbélésének csak mi magunk lehetünk gátjai, korlátai. A zsidó törvények igáját magunkra kellene vennünk, hogy átörökítésének modern korunk kihívásai és trendjei által felállított  korlátai ledőlhessenek.

Teljesíthetetlen parancs

קְדֹשִׁ֤ים יִהְיוּ֙ לֵאלֹ֣קְיהֶ֔ם

Szentek legyenek I.tenüknek…


Így szól a parancs a kohanitáknak, a választott nép választott rétegének. A papi rend a szent nép közepette is kiemelt szerepet játszik, fokozott szakralitással kell rendelkeznie. E heti szakaszunkban, csakúgy, mint az elmúlt héten, központi szerepet játszik a szentség fogalma, nem csupán a papi rendre, de egész Izraelre nézve is.

Könnyedén kimondjuk, leírjuk a szót: szent. Mikor olvassuk, halljuk, magától értetődik, hogy tisztában vagyunk a jelentésével. Magától értetődik, hogy tisztában vagyunk a jelentésével?

A szent és a szentség fogalma nehezen körülhatárolható, s mindenkinek kissé mást jelent. Sőt, ahány vallás, annyiféle értelmezése van e kifejezésnek.

A kereszténységben a csodatévők, az aszkéták, az elhivatottak mind lehetnek szentek. A zoroasztrizmusban a boldogság maga szent élet.

Mi a szent szót legelsősorban I.ten egyik attribútumának tekintjük. Jesája próféta híres látomásában háromszoros nyomatékot ad szavának:

קָדוֹשׁ קָדוֹשׁ קָדוֹשׁ יְקְוָקְ צְבָאוֹת

Szent, szent, szent az Ö.való, az égi seregek Ura!

Zsidó értelmezésben I.ten szentsége annyit tesz, hogy mindenekfelett tiszta, az abszolút pozitívum, melyben nincs a legkisebb folt sem. Igazsága tökéletes, szeretete végtelen, kegyelme örök.

Szentek továbbá ünnepeink. “Szent gyülekezésül”, áll több helyen a Tórában. Az I.tenhez való viszonyunk e napokon más, mint a hétköznapokban, hálát adunk kegyelméért, fohászkodunk bocsánatáért, a szentség a Vele való kapcsolatunkban nyilatkozik meg.

Szent a gyülekezet. Mikor belép a tizedik férfi, hogy együtt emelhessék szívüket az ég felé, a bibliai ige értelmében megjelenik I.ten a teremben:

בְּכָל־הַמָּקוֹם֙ אֲשֶׁ֣ר אַזְכִּ֣יר אֶת־שְׁמִ֔י אָב֥וֹא אֵלֶ֖יךָ וּבֵרַכְתִּֽיךָ

Minden helyre, ahol megemlíttetik a nevem, odamegyek és megáldalak. A tizedik férfi nem egyedül jön, magával hozza I.tent, így lesz teljes a közösség: a tíz látható, és az Egyetlen Láthatatlan.

A szentség megillet tárgyakat is. A Tóra tekercseit, a frigyszekrényt, a Tóra ékszereit mind a קָדוֹש, a szent melléknévvel illetjük. Szentek, hiszen hitünk ereje, hagyományaink tisztelete és megőrzése, irántuk való tiszteletünk kifejeződése mind magukban hordozzák az abszolút, érdek nélküli szeretetet.

Hogyan lehetünk szentek? Sehogy. De törekednünk kell rá, meg kell találnuk helyünket a zsidóság évezredeiben, táplálni, éleszteni kell hitünket, szeretnünk kell hagyományainkat. Ezek által vagyunk még mindig zsidók, s ha mi ragaszkodunk a hit kötelékeivel I.tenhez, Ő is ragaszkodni fog hozzánk, veszedelmek és örömök, sanyarúság és bőség közepette is.

Szellemes zsidóság

אַל־תִּפְנ֤וּ אֶל־הָאֹבֹת֙ וְאֶל־הַיִּדְּעֹנִ֔ים אַל־תְּבַקְשׁ֖וּ לְטָמְאָ֣ה בָהֶ֑ם

Ne forduljatok a szellemvilághoz, és a jósokat ne kérdezzétek, mert tisztátalanná váltok általuk…

Így áll Ködajsim hetiszakaszában a figyelmeztetés. Felkapjuk a fejünket: mi, zsidók, nem hiszünk szellemekben, természetfeletti ártó lényekben, nemde?

Ha figyelmesen olvassuk végig a Tórát vagy a Szentírás egyéb könyveit, rá kell döbbennünk, hogy ha ma ez is a helyzet, régen egyáltalán nem volt így.

A közismert Ázázél, a bűnbakként elküldött kecske “célja” a korai és középkori kommentátorok szerint pusztai démon volt. Saul, az első zsidó király szellemidézőhöz fordult. Jesája próféta a romok között szellemeket vélt lakozni.

A Biblián kívüli zsidó irodalom is ismer démonokat, szellemeket. A Holt-tengeri tekercsek, melyeket egy világtól elzárt zsidó közösség írt és forgatott, Beliál néven emlegeti az ártó szellemek vezérét. A Talmud “mázikim” (ártók) gyűjtőfogalommal illeti az ókori zsidó világ által ismertnek vélt démonokat, igaz, a Talmud szerint ezek a pusztai Szentély felállításakor eltűntek a világból. A babilóniai zsidók szellemekkel teli világban éltek. Név szerint említi a talmud Ásmodájt, akit Chanina ben Dósza kitiltott az emberlakta vidékekről, és csak szerda és szombat este engedte tevékenykedni. A legenda szerint Salamon a démonok segítségét is igénybe vette a Szentély építésekor.

A kabbala főműve, a Zóhár is ismeri a démonokat. A leginkább köztudatban élő démon Lilit, aki a kabbalisztikus elképzelés szerint Ádám felesége volt Éva előtt, és mind a mai napig szombat este illetve hajnalonként elcsábítja a férfiakat.

A középkori zsidó folklórban terjedt el a dibbukokban való hit. A dibbuk olyan szellem, amely valamikor élő ember lelke volt, de nem jutott be a túlvilági életbe. Mivel a lélek nem maradhat test nélkül, a dibbuk olyan ember testébe költözik, aki valamiféle titkos bűnt követett el, s ezzel ajtót nyitott számára. A korai chászid rabbik és csodarabbik képesek voltak kiűzni a dibbukot a megszállt ember testéből. (Nem véletlen a hasonlóság az ördögűzéssel!) Ez a hit egészen a XIX. század végéig fennmaradt.

A mai modern ember azonban nem hisz többé szellemekben. A tórai parancsot azonban be kell tartanunk. Hogyan tarthatnánk be a szellemvilághoz és jósokhoz való fordulás tilalmát, ha ezek ma nem léteznek?

Ma is vannak szellemiségek, melyek az ember -ha nem is rituálisan, de szellemileg mindenképp- tisztátalanná teszik. Vannak jósok, akik ilyen-olyan jövőt vizionálnak, kecsegtetnek minden megalapozottság nélkül, s olykor mást tesznek, mint amit maguk hirdetnek.

A zsidóságtól idegen szellemiségek, a hamis, de szépen csengő ígéretek tartoznak ma a tilalom hatálya alá. Amennyiben beengedünk hangsúlyosan nem zsidó ideológiát, ha engedjük, hogy elcsábítsanak bennünket a szirénhangok, tisztátalanná válunk. Valami elromlik, megváltozik bennünk, s nem leszünk azok, akik voltunk.

A mai világban oly sok a kísértés, oly sok kedvesnek vagy kívánatosnak látszó démon létezik, reklámokban, interjúkban, publikációkban, nagy beszédekben, de nekünk józannak kell maradnunk, hogy megőrizhessük zsidóságunkat és emberségünket!

Áldozattá lenni vagy tenni

כָּל־נֶ֥פֶשׁ מִכֶּ֖ם לֹא־תֹ֣אכַל דָּ֑ם

Senki közületek ne fogyasszon vért!

Nem először fordul elő a tiltás a Tórában. Ácháré majsz szakaszában Mózes alaposan körüljárja a vérfogyasztás tilalmát, és a jól ismert indokot hozza elő: a vérben van a lélek, a hús élete a vérben van.

Köztudomású, hogy a kóser étkezés alappillére, fundamentuma az állat lehetőség szerint teljes vértelenítése. Az évezredek során a tilalom olyan erősen ivódott a zsidó életbe, hogy még a gondolattól is visszarettenünk, még az is, aki pedig nem fogyaszt kóser ételeket.

Pészach után vagyunk. Nem csupán szűk körben ismert a vérvád fogalma. Időről-időre felröppen a rágalom, még a XXI. században is, hogy a zsidók a kovásztalan kenyérbe, a maceszba keresztény vért tesznek.

Solymosi Eszterről szinte mindenki hallott. A XIX. század végi tragikus sorsú kis tiszaeszlári szolgálóleány halálának következményei közismertté váltak, az emberi butaság, előítélet és gonoszság elrettentő példájaként. Az eszlári zsidókat vádolták meg Európában utolsóként, hogy vérét vették a leánynak, és a maceszba keverték. Egy Eötvös Károlyra volt szükség, egy okos, előítéletektől mentes emberre, hogy megmeneküljenek a bevádolt zsidók.

Eötvös Károly fogalommá vált. A megmentett zsidók mindörökké emlékeznek a nevére, hálával és elismeréssel.

Van azonban az eszlári pörnek egy másik, jelképpé vált szereplője, igaz, nem a jóság és nemesség, hanem a gátlástalanság által kihasznált, megtévesztett és kényszerítéssel hazudni képes ember szinonimájává.

Scharf Móric. E név nem cseng ismerősen, pedig egyik főszereplője ő is az eszlári eseményeknek. A helyi samesz, a templomszolga fia, akit a per alatt felhasználtak, szájába adták a vallomását, s ily módon tanúskodott apja és zsidó társai ellen, megerősítve a vérvád igaz voltát.

S hogy miért jutott eszünkbe Tiszaeszlár épp e szombatot megelőzően?

Mert összecseng idén Pészách, a kovásztalan kenyér ünnepe, s az e heti olvasmányunk, melyben olvasunk a két kecskebakról. Azokra a főpap sorsot vetett, az egyiket feláldozta, szent áldozatul I.tennek, míg a másikra ráolvasta Izrael összes bűnét, és elküldte a pusztaságba.

Scharf Móric volt a bűnbak, őrá olvasták a zsidók vélt bűneit, s vele mondatták ki az elképzelhetetlen vétek igaz voltát.

Végigpillantva életünkön, személyes vagy családi történelmünkön, találunk mi is olyanokat, akiket efféle bűnbakként állítottak elénk, vagy állítottunk mások elé. Láttuk Tiszaeszláron, mi történik a bűnbakokkal, láttuk, mire képes a csalárd rosszindulat.

Minden lépésünknél van választásunk. Minden döntésünk előtt van lehetőségünk gondolkodni. Mikor nehéz a döntés, jusson eszünkbe a két kecskebak, és mindig “az I.tennek szentelt” felé döntsünk. Nem lehetünk bűnbakok, és nem tehetünk azzá mást sem.

Az első parancs

Különleges alkalom a mostani sábesz. Három Tórát veszünk ki a frigyszekrényből, hiszen nemcsak sábesz, de Rajs Chajdes, újhold, és a Purimot körülölelő négy kiemelkedő szombat utolsója, sábász háchajdes, a Niszán hónapjára figyelmet felhívó szombat is van.

Pontosan két héttel leszünk Pészach előtt. A máftirnak, az nyolcadikként felhívott férfinak felolvasott rész erre utal, a tavasz hónapjának első szombatján.

Az újhold köszöntése az első parancsolat, melyet Izrael egésze kapott, mint nép, s külön érdekessége, hogy e parancsot a fogságban sínylődő rabszolga nép kapta.

Újhold. A kisebbik égitest, melyet a teremtés története említ, hónapról-hónapra elfogy, majd újra kiteljesedik. Őseink, mint minden nép akkor és most, mikor felnéztek az égre, ugyanazt a folyamatot látták: a nap felkelt és lenyugodott, a hold mindig kisebb és kisebb lett. Nem értették az okát, a csillagászat tudománya még szinte nem is létezett.

Más nemzetek könnyű magyarázatot leltek e jelenségre. Felismerni vélték az állandó körforgásban az örökké úton lévő napistent, s a haldokló, majd új életre kelő holdistent. Mi más is lehetne az erő, mely eltünteti és újra megjeleníti a két hatalmas világítótestet, mint azok önnön istenségi mivolta?

Egyiptom istenségei: Rá és Honszu, a napbárkán fel s alá utazó nap, s az időt uraló és kiszámító hold  jelen volt a rabszolganép mindennapjaiban, gazdáik és uraik áldoztak ezen istenségeknek, fohászkodtak hozzájuk, a létező világban létezőnek és élőnek hitték őket.

Majd egyszercsak megjelenik egy láthatatlan, megfoghatatlan, érzékelhetetlen I.ten, mely leereszkedik egy megnyomorított, megalázott nemzethez, és felfedi előttük a nagy titkot.

Ő uralja az időt, Ő alkotta és szabta meg ezen égitestek sorsát, pályáját, Ő rendezte be az egész Univerzumot.

S miért hittek neki? Mert azt mondta:

הַחֹ֧דֶשׁ הַזֶּ֛ה לָכֶ֖ם רֹ֣אשׁ חֳדָשִׁ֑ים רִאשׁ֥וֹן הוּא֙ לָכֶ֔ם לְחָדְשֵׁ֖י הַשָּׁנָֽה

Ez legyen számotokra az újhold, s ez a hónap az első a hónapok között…

Nem volt új dolog az újhold, nem volt megdöbbentő nóvum az időszámítás. Ám ami új és bizonyító erejű volt, e parancs és az ezt követő történelem szimbolikája.

A hold elfogy, majd újra nő. A zsidó nép reménye elfogyni látszott Egyiptomban. Megjelent cselekedetei rejtekében azonban az időt és a történelmet uraló I.ten, megjelentek a csapások, melyek a rabtartókat sújtották, s ezek nyomán újra nőtt a remény. Mire megtelt az első újhold, tizenöt nappal később, Izrael már szabad volt.

Azóta is e szimbolika vezérel bennünket. Ahogy fogy a reménység, ahogy egyre inkább sanyarú a sors, legyen szó az egyes emberről vagy a nép egészéről, tudjuk, hogy rejtve, de munkálkodik I.ten azon, hogy újra teljes legyen a remény, hogy új erőt, teljes örömet adhasson nekünk.

Tiszta XXI. század

דַּבְּר֛וּ אֶל־בְּנֵ֥י יִשְׂרָאֵ֖ל לֵאמֹ֑ר זֹ֤את הַֽחַיָּה֙ אֲשֶׁ֣ר תֹּאכְל֔וּ

Szóljatok Izrael fiaihoz, és mondjátok: ez az az élőlény, melyet fogyaszthattok…

A zsidó élet egyik pillérét olvashatjuk hetiszakaszunkban, a rituálisan tiszta és tisztátalan, a fogyasztható és a tiltott állatok felsorolását.

Világos kritériumokat ír elő a Tóra: minden négylábú, mely hasított (párosujjú) patás és kérődzik, minden hal, mely uszonyos és pikkelyes, fogyasztható. A szárnyasok körében a tiltott madarakat sorolja fel a szöveg. Minden  egyéb állat, mely nem tartozik az ezen ismertetőjegyekkel ellátott körbe, vallásos zsidó számára tilos.

Az évszázadok során számtalan magyarázat született, miért éppen ezek az állatok engedélyezettek. Az egészségügyi hatásoktól kezdve a “csak”-ig sokféle elképzelés, nagyszámú logikai bravúr próbál megfejtést találni e kérdésre.

Rási, a középkor szülötte, a legnagyobb kommentátor egy szép parabolát hoz: Egy orvosnak két páciense van. Az egyik gyógyíthatatlan, a másik felépülhet. A gyógyíthatatlan betegnek nem rendel semmi különöset. A reménnyel kecsegtető páciensnek azonban szigorú diétát ír elő, hogy minél előbb visszanyerje egészségét.

A párhuzam nyilvánvaló. Az egyiptomi animizmus és politeizmus hatása alól éppen kikerült nép a reményteljes páciens. Azok a népek, melyek időtlen idők óta belesüllyedtek a bálványimádás vermébe, már nem keveredhetnek ki abból, de a zsidóknak még van lehetőségük. I.ten felismerteti velük, velünk a test és a szellem közötti korrelációt.

Elcsépelt sztereotípia: az vagy, amit megeszel. Mózes felismeri, hogy a bevitt táplálék meghatározza testünk folyamatain kívül a lelki egészségünket is. Míg az ősidőkben Izraelnek az i.teni parancs elegendő volt, mint indok, a mai kor gyermekeinek ez már kevés.

A XX-XXI. század nem kedvezett a hit indíttatásának. A legújabb kor felvilágosult emberének meg kell találnia a miértekre a megnyugtató és/vagy elfogadható választ. Miért kell hát ma is hangsúlyt fektetnünk az étkezésünkre? Miért nem avultak el a kóserság szabályai?

Rási géniusza adja meg a választ. A mai kor egészségcentrikus, figyelmet fordít a test karbantartására. Mi a szellem emberei vagyunk, évezredek során át képeztük, fejlesztettük, edzettük elménket. Felismerve, és tudományos tényekkel igazolva a lélek és a test közötti egészségi összefüggéseket, mondhatjuk, hogy a kóser étkezés fizikumunkra jótékony hatást gyakorol. Sok olyan betegséget, vagy rossz fizikai állapotot előzünk meg a kóser étkezés megtartásával, mely más esetekben, más étkezési kultúrákban gyakran előfordul.

S ha a fizikai erőnlétünk jó, ha nem gyötörnek rossz állapotok, szellemünk is egészségesen szárnyalhat. Lelkünk is virul, képességeinket teljes egészében ki tudjuk bontakoztatni, hiszen figyelmünk egy kis részét sem viszi el a fizikai létünk miatti aggodalom. A tiszta táplálék tiszta gondolatokhoz, tiszta érzelmekhez, és tiszta gondolkodáshoz vezet. Gondoljuk meg: a tejfölös töltött káposzta vagy a sajtburger “feláldozása” nem nagy ár, ha cserébe kiegyensúlyozott, friss, fogékony lelket és szellemet kapunk cserébe. Hozzuk meg ezt az “áldozatot”!

Az új oltár

A Tórában viszonylag kevés a konkrét tilalom, mely szombat napjára vonatkozik. E kevesek egyike a tűzgyújtás tilalma.

Hetiszakaszunkban, Cáv szidrájában olvassuk, hogy

אֵ֗שׁ תָּמִ֛יד תּוּקַ֥ד עַל־הַמִּזְבֵּ֖חַ לֹ֥א תִכְבֶֽה

Örök tűz égjen az oltáron, ne aludjon ki.

Implicit módon ez azt jelenti, hogy az oltár tüze kivételt képezett a tilalom alól, azt szombaton is lehetett, sőt, kellett táplálni. A papoknak minden reggel, beleértve a szombatot is, el kellett távolítani a hamut, és biztosítani kellett a tűz folyamatos lángolását.

Amikor a pusztai Szentély állott, s később, a két jeruzsálemi Szentély idejében ez a feladat magától értetődő volt. Most nincs Szentély, s a papok (a kohaniták) sem teljesíthetik a Tórában megszabott kötelességeiket.

Bármilyen furcsán is hangzik, mi, az egyszerű zsidók vettük át a papok feladatainak egy részét. Így olvassuk Jiszraj hetiszakaszában:

וְאַתֶּ֧ם תִּהְיוּ־לִ֛י מַמְלֶ֥כֶת כֹּהֲנִ֖ים

És ti lesztek nekem papok királyságává.

Mivel a Szentélyek romokban hevernek, a tórai vers alapján nekünk, egyszerű zsidóknak lett kötelességünk, hogy életünk szentélyének legyünk papjai. Életünk minden percében, mikor vallásos zsidóként éljük napjainkat, azt tesszük, amit Áron és utódai egykor: I.ten akaratát teljesítjük, kommunikálunk Vele, áldozatokat hozunk, és engesztelésért esedezünk. Miként a kohaniták, most mi vigyázunk arra, hogy a zsidóság szentélye tiszta maradjon, ne szennyeződjön be tisztátalan gondolatokkal, ételekkel, a judaizmustól idegen, azzal ellentétes ideológiákkal.

Nincs Szentély, nincs oltár. Mégis minden reggel meg kell gyújtanunk a tüzet, hiszen ez a parancs. Miként? Hol? Hogyan?

Ha a világunk a szentély, akkor testünk az oltár. A tüzet bensőnkben, lelkünkben kell fellobbantanunk.

Minden reggel, mikor felébredünk, el kell távolítanunk az előző nap összegyűlt felesleget: a rossz élményeket, a negatív gondolatokat; s fel kell készülnünk a szent tűz táplálására: a jócselekedetekre, a helyes viselkedésre, a tanulásra és tanításra. Zsidóságunk iránti elkötelezettségünknek tudatában kell minden reggel újra és újra fellobbantani a lángot, hogy míg élünk, addig jó zsidókként óvjuk a megmaradt szentélyt.

S ha igaz ez az egyes emberre, akkor igazzá válik nemzedékekre is. Az új generáció egy új reggel. Bennük kell fellobbantanunk a lángot, őket kell zsidó útra vezetni, hogy az i.teni utasítás, az örök tűz valóban soha ne aludhasson ki.