Szombatszegés-kitiltás?

Kérdés érkezett a Rabbisághoz: Egy vidéki hitközség vezetői több helyi hívőnek levelet írtak, melyekben szombatszegésre való hivatkozással kilátásba helyezték, hogy „minimális büntetésként” kitiltják őket a zsinagógából, „kizárják és távol tartják a zsidó közösségtől”. Ezen eljárást haláchikus helyekkel igazolják. Mi a halácha álláspontja e kérdésben?

Elsősorban is megállapítható, hogy a levélben a döntést alátámasztó hivatkozások túl általánosak, s az egyetlen konkrét helymegjelölés (Sulchán Áruch Jore Déá 324) pedig nem állja meg a helyét, nem releváns törvényt tartalmaz. Az adott helyen ti. a chálá vételére vonatkozó szabályok találhatóak.

Általánosságban véve a fenti, kilátásba helyezett döntés tórai problémákat vet fel. Mózes V. könyve 14. fejezet 1. versében áll:

בנים אתם ליקוק אלקיכם לא תתגדדו

Valamennyien I.ten gyermekei vagytok, ne vagdossátok önmagatokat!

A Tóra לא תתגדדו kifejezését bölcseink így értelmezik:

לא תעשו אגודות אגודות

Ne szakadjatok különálló csoportokra! (Értsd: ne vagdossátok szét az egységet F.R.).

Egy zsidót חרם, azaz kiközösítés alá helyezni a legsúlyosabb büntetés, melyet csak és kizárólag a Bész Din, a hozzáértő és I.tenfélő rabbinikus bíróság hozhat meg. Olyan súlyú döntésről van szó, melyet még a közösség döntő részének is jóvá kell hagynia, mielőtt kihirdetik. A Sulchán Áruch Jore Déá traktátus 228. fejezet 50. paragrafusában áll:

לשון מסופק בהסכמה בחרם, נידון כפי מה שיאמרו רוב הקהל שהיתה כוונתם בשעת החרם

Ha kétségek merülnek fel, a közösség tagjainak döntő többsége véleménye szerint ítélnek a chéremet illetően.

Az aláírók a vezetőségre hivatkoznak, az pedig se nem a Bész Din, sem pedig a többség. Nem helyes, és legkevésbé sem célravezető, ha kitaszítunk híveket magunk közül. A templom, a zsinagóga nem pusztán I.ten háza, hanem בית הכנסת, a gyülekezet otthona. Innen pedig nem lehet kitiltani senkit, aki a gyülekezet részeként I.ten felé kíván fordulni imájával, legyen az a legjámborabb ember, vagy a legmegátalkodottabb vétkes!

Minden zsidó emberre szükség van, főleg ott, ahol kisszámú a minján. A Sulchán Áruch Orách Chájjim traktátus 55. fejezet 21. paragrafusában áll:

עיר שאין בה אלא עשרה, ואחד מהם רוצה לצאת בימים הנוראים, מחייבין אותו לישאר או להשכיר אחר במקומו

Ott, ahol csak tízen vannak, s egyikük el akar menni a Félelmetes Napok előtt, kötelezik, hogy maradjon, vagy valakit felbérelnek helyette.

E törvény szellemiségével élesen szemben áll, hogy a közösség vezetése –ahelyett, hogy minden erejét latba vetné, hogy bővítse- csökkenti a létszámot. A közösség héber neve: הקהל הקודש, a szent gyülekezet.  A szentséget illetően a Talmud Menáchot traktátusa (92a) így fogalmaz: מעלין בקודש ולא מורידין, gyarapítani kell a szent dolgokat, nem pedig csökkenteni azokat.

A kilátásba helyezett döntés egyik indoka, hogy újságot osztogattak a templomban. Eltekintve attól, hogy hogyan és mikor jutottak el a lapok a templomba, a szombatszegés vádját egyrészt erre alapozták.

Mivel az épületen belül zajlott a tárgyak átadása, ez nem lehet alapja a szombatszegésnek. Nyilvánvalóan nincs különbség, hogy például a samesz által átnyújtott tálisz vagy egy újság kerül egyik kézből a másikba. A halácha értelmében tilos tárgyakat mozgatni szombaton magán- és közterület között, de magánterületen belül szabad. Mivel az átadás-átvétel egyaránt ugyanazon a magánterületen történt , fel sem merül a szombatszegés kérdése. Így a probléma csakis az újság, mint olyan lehet.

A Sulchán Áruch Orách Chájjim traktátus 307 fejezet 14 paragrafusában áll:

לקרות באיגרת השלוחה לו, אם אינו יודע מה כתוב בה, מותר ולא יקרא בפיו

A neki küldött levelet, ha nem tudja, mi áll benne, elolvashatja, de nem hangosan.

Rabbi Ávráhám Chájjim Náe a Kicot Hásulchánhoz írott Bádé Hásulchán c. kommentárjában kitér az újságolvasásra. Az üzleti hírek és reklámok olvasását megtiltja, de a híreket a lélek szükségleteként engedélyezi.

Felmerülhet a mükce (olyan tárgy, melyet szombaton még érinteni is tilos)  kérdésköre is az újság kapcsán. Rabbi Méir Zuckerman egy válaszában (http://www.kipa.co.il/ask/show/179323)  így ír:

עיתונים אינם מוקצה, מותר לטלטל אותם בשבת

Az újságok nem számítanak mükcének, lehet őket mozgatni sábeszkor.

Törvénykönyveink, a klasszikus rabbinikus irodalom és a legújabb kori tekintélyek mind hoztak haláchikus döntvényeket a szombatszegő zsidókat illetően, de sehol sem tapasztaljuk, hogy a szombatszegés ilyen következményekkel járna. A levélben nagyvonalúan említett „minimális büntetés” terminológia egyszerűen nem létezik.

Egy közösség vezetőinek nagy a felelőssége a közösség sorsát és tagjainak vezetését illetően. לפני עור לא תתן מכשל, ne vess gáncsot a vaknak. A közösség tagjait korrekten és minden részletre kiterjedően, elfogultság nélkül kell tájékoztatni, és véleményüket kikérni. A legnagyobb vétek, melyet egy közösség önmaga ellen elkövethet, ha helyet ad a bomlasztásnak, a bomlásnak. A mi erőnk mindig az egységben volt.

Végezetül vizsgáljuk meg a „kitiltottak” szemszögéből a levelet.

Immár sokak előtt tudott, hogy valakik ellen chéremet hirdettek Debrecenben. Nyilván sokan személyesen is ismerik az illetőket, vagy tudják, kikről szól az ítélet.

A szombatszegés vádja több annál, semmint csupán a tiltott cselekedetek végzésének vádja.

A Rámbám a Misne Torá Hilchot Sábát 30 fejezet 15 haláchájában írja:

השבת ועבודה זרה כל אחת משתיהן שקולה כנגד שאר כל מצות התורה, והשבת היא האות שבין הקדוש ברוך הוא ובינינו לעולם, לפיכך כל העובר על שאר המצות הרי הוא בכלל רשעי ישראל, אבל מחלל שבת בפרהסיא הרי הוא כעובד עבודה זרה ושניהם כגוים לכל דבריהם

A szombat és a bálványimádás tilalma oly fontos, hogy felér a Tóra többi parancsolatával. A szombat a szövetség jele I.ten és közöttünk, s így, aki a többi parancsolatot megszegi, csupán vétkes zsidó, de aki szombatot szeg nyilvánosan, olyan, mint a bálványimádó, s egyik sem számít zsidónak.

Rabbi Alexander Sender Schorr Szimlá Chádásá c munkája 2 fejezet 16 pontjában így ír:

וטעם שהחמירה תורה במצות שבת יותר מכל מצות שבתורה שכשם שהמודה בעבודה זרה ככופר בכל התורה כך המחלל שבת עוקר יסודי הדת שניתן להורות חידוש העולם כמ״ש כי ששת ימים וגו׳ והמחללו כופר בעיקר

Amiért a Tóra a szombati törvényeket súlyosabban kezeli a többinél, az az, hogy miként a bálványimádó elveti a Tórát, úgy a szombatszegő is elveti a vallás alapjait; megíratott: hat nap alatt teremtetett a világ, s a hetediken I.ten megpihent, s aki megszegi a hetedik napot, az olyan, mint az I.tentagadó.

Fentiekből világosan látszik, hogy a szombatszegéssel vádoltakat nem egy aprósággal illették, zsidóságukat kérdőjelezték meg. A levél címzettjei ezáltal súlyosan megszégyenültek. E szégyent a levél aláírói hozták rájuk. A Talmud Bává Meciá traktátus 59a lapján áll:

המלבין את פני חבירו ברבים אין לו חלק לעולם הבא

Aki nyilvánosan megszégyeníti felebarátját, a túlvilágra is kiható következményekkel járó vétket követ el.

A megszégyenülteknek jogában áll hozzáértő és I.tenfélő Bész Dinhez fordulnia, ott kártérítést kérnie, s a Bész Din majdani ítéletét közzétennie.

Mivel az adott helyen jelenleg egy zsidó hitközség létezik, a „kitiltottak” elveszíthetik a lehetőséget, hogy Tóra elé járuljanak, s hogy olyan micvákat gyakoroljanak, melyeket csak és kizárólag a templomi közösségben tehetnek meg.

Kimondható tehát, hogy a vidéki hitközség vezetőségének levele súlyosan ellentmond a haláchának, úgy ítélkezik, hogy ahhoz nincs vallásjogi alapja, s rossz hírét keltette több zsidónak.

Nem kételkedünk a levél aláíróinak intencióiban, de a javító szándékot rossz módon, helytelen eszközökkel, a zsidó jog félreértelmezése során rossz döntéssel váltották valóra.

 

 

 

 

Elhalványul Auschwitz? – Válasz Köves Slómónak

Köves Slómó blogján megjelent egy írás[1], melyben a szerző, az EMIH vezető rabbija Auschwitzot, mint a modern zsidóság mai legitimizációs bázisát veszi górcső alá. Leírja, hogy Auschwitz, az idő előrehaladta folytán elhalványul, emléke „Nem része az újabban született generációk személyes neurózisának”. Konklúziójában kifejti, hogy  ami legitimitásunkat adhatja, egyedül a Tóra.

Noha végkövetkeztetésével, mint hívő zsidó, mélyen egyetértek, premisszáját hamisnak, tévesnek, megalapozatlannak tartom. Teszem ezt, mint hívő zsidó, mint rabbi.

Mivel tudom alátámasztani véleményemet? Rabbiként nem fordulhatok máshoz, mint a halácha mestereihez, a rabbik évezredes tudományához.

Köves maga is Purim történetéhez hasonlítja Auschwitzot. Induljunk ki mi is ebből.

Purim antihőse Hámán, az amalekita. Amálék népe a gonosz szinonimájává vált a zsidóságban, minden korban és helyen az ellenünk támadókat Amálék utódának nevezik. (Notabene, mivel ma e nép nem létezik, egyes modern kommentátorok a külső ellenség helyett a bennünk lévő negatívumokat említik Amálékként. E gondolatból aztán hosszas erkölcsi következtetéseket vonnak le.). Lássuk, mit mond a halácha az emlékezés és a legitimitás érvényességéről.

A Talmud Szanhedrin traktátus 20b lapján áll:

וכן היה רבי יהודה אומר: שלש מצות נצטוו ישראל בכניסתן לארץ: להעמיד להם מלך, ולהכרית זרעו של עמלק, ולבנות להם בית הבחירה

Rabbi Jehuda így mondta: három parancsolat lépett érvénybe, mikor Izrael elfoglalta az országot: királyt kellett állítani, elkellett pusztítani Amálék ivadékát és fel kellett építeni a Szentélyt.

A Sulchán Áruch Orách Chájjim traktátusa 685. bekezdés 7. paragrafusában áll:

י”א שפרשת זכור ופרשת פרה אדומה חייבים לקראם מדאורייתא, לפיכך בני הישובים שאין להם מנין צריכים לבא למקום שיש מנין בשבתות הללו כדי לשמוע פרשיות אלו שהם מדאורייתא

Vannak, akik szerint az emlékezés és a vörös tehén szakasza olvasási kötelezettségét a Tórából vezetik le, hiszen azokról a helyekről, ahol nincs minján, ezeken a szombatokon kötelesek olyan helyre menni, ahol van, hogy meghallgassák e részeket, melyek tórai szövegek.

Ugyane traktátus 146. bekezdés 2. paragrafusa kiemeli, hogy e részeket a nyilvános felolvasás során nagy figyelemmel kell kísérni.

A Rámbám Misne Torá Hilchot mláchim 5. fejezet 5. haláchájában leszögezi:

וכן מצות עשה לאבד זכר עמלק, שנאמר תמחה את זכר עמלק, ומצות עשה לזכור תמיד מעשיו הרעים ואריבתו, כדי לעורר איבתו, שנאמר זכור את אשר עשה לך עמלק, מפי השמועה למדו זכור בפה לא תשכח בלב, שאסור לשכוח איבתו ושנאתו

Tevőleges parancsolat elpusztítani Amálék emlékét, mert írva van: ”töröld el Amálék emlékét”. Ugyancsak tevőleges parancs állandóan emlékezni gonosz tetteire… mert tilos elfeledni szívből jövő gyűlölködését.

A Rámbám véleménye utat mutat. Ha egy múltbeli (és a Soá rettenetéhez nem mérhető) gyűlöletből elkövetett támadásra kötelező emlékezni, akkor a volumenében sokkal nagyobb, a történelemben egyedülálló genocídiumra [2]קל וחומר vonatkozik a parancs.

Köves így ír: „Csakhogy az idő feltartóztathatatlanul múlik! Auschwitz emléke halványul. A személyes trauma, a személyes érintettség fakul, a személyes emlékezet kulturális, majd történeti emlékezetté válik. Szép lassan Auschwitz elveszti központi szimbolikus, kulturális, legitimációs, történelemi formáló szerepét.”

Az idő valóban múlik. A zsidóság a szárnyaló idő ellenére a mai napig híven őrzi traumáinak és örömeinek emlékét. Elegendő itt a már említett Purim mellett csupán Tisó BöÁvra, a két jeruzsálemi Szentély pusztulásának mai napig gyásszal övezett emléknapjára utalni. Többek között e közös történelmi emlékezet tart meg bennünket. Meddig kell emlékezni?

Rabbi Mose ben Jáákov Széfer Micvot Gádol c. munkájában, a tiltó parancsolatokat felsoroló rész 126. pontjában írja:

ומצוה זו נוהגת לימות המשיח לאחר כיבוש הארץ, שנאמר והיה בהניח ה’ אלהיך לך וכו’ תמחה את זכר עמלק

Ez a parancs (mármint Amálék emlékének eltörlése F.R.) a honfoglalástól egészen a Messiás eljöveteléig érvényben van…

S hogy az emlékezés manifesztációja mennyire fontos, arra is van bizonyíték. Rabbi Slómó ben Áderet responsuma 14. levél 368. fejezetében írja:

גם לדברי חכמים שאומרים שאין מזכירין יציאת מצרים לימות המשיח, לא יתבטלו מצות הפסח והמצה ומניעת החמץ

A Bölcsek szavai szerint nem fogunk megemlékezni az egyiptomi kivonulásról a Messiás eljövetele után, de a Pészách parancsa, a mácá (kötelezettsége F.R.) és a cháméc megvonása nem szűnik meg.

Az Exodus tényére, ha nem is emlékezünk majd kötelességszerűen, de az Exodus folyományaként életbe lépett törvények örök életűek lesznek.

Az évezredeket átívelő, az örökkévalóságig tartó emlékezés fentiek szerint haláchikus parancs. Az elkövetkezőkben látni fogjuk, hogy az öröm emlékét miképp őrzi a zsidóság.

Izrael népének első nagy szabadságélménye vitathatatlanul az egyiptomi kivonulás volt. Imáinkban számtalan helyen fordul elő: זכר ליציאת מצרים, az egyiptomi kivonulás emlékére.

Mózes V. könyve 16. fejezet 3. versében áll:

למען תזכר את יום צאתך מארץ מצרים כל ימי חייך

Emlékezz meg az Egyiptomból való kijöveteledről életed minden napján

A zsidó ember kötelezettsége, hogy emlékezetébe idézze azt a jót, ami őseivel történt, s így saját életére is vonatkoztassa a reménységet. A rosszra és a jóra egyaránt emlékezni kell, a Tóra útmutatása alapján:

Mózes V. könyve 6 fejezet 21 versében áll:

עבדים היינו לפרעה במצרים ויוציאנו יקוק ממצרים ביד חזקה

Szolgái voltunk Fáraónak Egyiptomban, de kivezetett bennünket I.ten Egyiptomból erős kézzel

A szolgaság megaláztatásaira és a szabadság eufóriájára egyaránt emlékeznünk kell. A Midrás, a zsidó legendairodalom számtalan történettel színezi ki a szolgaságot, melyből kiviláglik, hogy az egyiptomiak célja a zsidók elpusztítása volt. Igaz, a Tóra maga is kimondja ezt.

Mózes II. könyve 1. fejezet 16. versében áll:

ויאמר בילדכן את העבריות וראיתן על האבנים אם בן הוא והמתן אתו ואם בת היא וחיה

És mondta (Fáraó a bábáknak F.R.): mikor szülnek a héber nők, tekintsetek a szülőkőre: ha fiú, öljétek meg, ha lány, hagyjátok életben.

Ugyane fejezet 22. verse így ír:

 ויצו פרעה לכל עמו לאמר כל הבן הילוד היארה תשליכהו וכל הבת תחיון

És megparancsolta Fáraó egész népének, mondván: minden születendő fiúgyermeket vessetek a folyóba, de a lányokat hagyjátok életben.

Talán nem erőltetett a párhuzam Egyiptom és az Exodus örök emléke, valamint a náci-nyilas terror szolgasága és a szovjet-amerikai felszabadítás katarzisa között e mondatok tükrében.

A Talmud Pszáchim traktátus 116b lapján olvassuk:

בכל דור ודור חייב אדם לראות את עצמו כאילו הוא יצא ממצרים

Minden nemzedékben köteles az ember úgy tekintenie magát, mint aki személyesen vonult ki Egyiptomból.

A Talmud másképpen fogalmaz, mint a fent idézett Mose ben Jáákov, de ugyanaz a cél vezérli: örök időkig való emlékezés.

Még egy, látszólag nem idevágó gondolat. A Harmadik Szentély-beli I.tenszolgálat majdani legitimitását többek között az adja, hogy évezredek alatt sem felejtettük el a régi ritust. Nem csupán a Talmud fóliánsaiban, de a mindennapi reggeli ima kereteiben (קרבנות) is felidézzük, mi és hogyan zajlott.

Quod erat demonstrandum: az emlékezés konzisztens és elengedhetetlen része a zsidó életnek. Legyen az tragédia vagy öröm, a zsidóság kollektív emlékezete nem engedi a történelem eseményeit kihullani az idő rostáján.

 

[1] http://slomo.blog.hu/2016/05/29/a_biblia_nepenek_nincs_szuksege_auschwitzra

[2] mennyivel inkább

Igen vagy nem?- Mondhat-e egy nő Káddist?

Napvilágot látott Radnóti Zoltán rabbi tollából egy rabbinikus írás[1], mely kimondatlanul bár, de engedélyezi a nők Káddis-mondását a zsinagógában.

Jelen írásunkban  erre kívánunk reflektálni.

Előrebocsátjuk: véleményünk szerint a nők szerepe a zsidó életben fontos, megkérdőjelezhetetlen. Legszentebb ünnepeinket az ő gyertyájuk köszönti. Ők a letéteményesei a családi élet tisztaságának, a kóser otthonnak. A zsidó élet legtöbb színterén egyenrangúak a férfiakkal. Egyetlen olyan területe van a zsidó életnek, melyben nincsenek azonos szerepek: a zsinagóga, a rituálé. Itt az aktív szerep a férfiaké. Bővebben…

Hibázott-e a kórház?- Válasz Oberlander Báruch rabbi írására

Az Egység című kiadvány 2016. augusztusi számában Jár-e a bűnösnek orvosi ellátás? címmel jelent meg Oberlander Báruch rabbi, a Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület szellemi vezetőjének írása. Ebben a halácha szemszögéből közelíti meg Biszku Béla a MAZSIHISZ Szeretetkórházában történő gyógykezelését. (Szögezzük le, hogy Biszku Béla tevékenységének megítélése valóban nem tartozik a halácha tárgykörébe. Nem védjük és nem támadjuk, mert ez nem feladatunk.) Bővebben…

Nyugodjon békében?

Kérdés: A fiatalon elhunyt férjet özvegye annak idején szülei sírjába temettette el.  Majd fél évszázados özvegység után a hitves elhunyt, és szeretne férjével együtt nyugodni. Erre csak abban az esetben lenne mód, ha a régen elhunyt férj csontjait exhumálnák, és új, közös sírba helyeznék a most eltávozott özveggyel.  Kérdés, hogy a halácha szerint van-e erre lehetőség?

Válasz: Bővebben…